Kamerika

Tisztán emlékszem, ahogy a Színművészeti Egyetem Vas utcai épületében holtfáradtan vánszorogva, a falon függő hirdetések között megakad a szemem egy felhíváson, miszerint: angolul beszélő fiatal színészt keresnek külföldi filmszerepre. Ennek húsz éve már…

Beteget jelentek, hogy forgathassak

Az akkori barátnőm unszolására erőt vettem magamon és elmentem a meghallgatásra. Ha már két tannyelvű gimnáziumot végeztem, legyen haszna az angoltanulásnak. A castingokban akkor még semmi gyakorlatom nem volt, így elég viccesen sikeredett. Egy ősz szakállas rendező ült egy szobában és az kérdezte, van-e valami anyagom angolul. Akkoriban a suliban egy John Gielgud-paródiával szórakoztattam a többieket óangol dialektusban, úgyhogy rögtön rávágtam nagy büszkén, hogy természetesen van.

Mi lenne az? – kérdezte a velem szemben bölcsen üldögélő, elegáns öregúr. Shakespeare: Hamlet, Hecuba-monológ, feleltem peckesen és már kezdtem is. Meglepetten mosolygott a bajusza alatt, majd a felénél megköszönte és nevetve azt mondta, fel vagyok véve! A rendezőt Clive Donnernek hívták és egy Nagy Károlyról szóló, háromrészes óriásprodukcióban találtam magam még azon a héten. Másodéves főiskolásként nem volt szabad szerepet vállalnunk semmilyen színházi és filmes munkában. Ezt a lehetőséget viszont nem akartam kihagyni, így utólag bevallom, beteget jelentettem a forgatás három napjára. Pipin herceg szerepét osztották rám, egy jó kis monológgal megtoldva, amit több száz emberből álló udvartartás előtt kellett elmondanom angolul. Ez volt életem első forgatása.

Magyar filmben, magyarul még nem is forgattam

Fura módon, a második filmes munkám is külföldi filmben volt, szintén a Színművészeti alatt, ugyancsak Budapesten. Nem kisebb névvel kerülhettem kapcsolatba, mint Marco Ferreri, aki a Legendás Nagy zabálás című film rendezője volt, sok egyéb mestermű mellett. A harmadik filmszerepemet oroszul játszottam, a Bolse Vita című, nagy sikert aratott magyar filmalkotásban. Vicces, hogy mire sor került arra, hogy magyar filmben dolgozzam, magyarul, három másik nyelven forgattam már. Azután jó pár év kimaradt ezen a téren, hisz a színház töltötte be a hétköznapjaimat, és szinte egyeztethetetlenné váltam az ilyen produkciók számára.

Súlyos dollármilliók

Amikor nemrégiben, meghallgatás során, bekerültem a Brad Pitt nevével fémjelzett filmbe, már volt némi tapasztalatom a mostani hollywoodi szuperprodukciók terén, mivel a Hellboy 3-ban forgattam. Különösen izgalmas volt figyelni a rendezőt, Guillermo del Torót, akit az egész világ A faun labirintusa című, többszörös Oscar-díjas film rendezőjeként ismert meg. Felkészültsége, karizmatikus, megszállott törekvése a tökéletesre snittről snittre lenyűgözött. A szaktudás, az apparátus és a körülmények teljes mértékben hozzájárulnak a sikerhez, amely mögött nyilvánvalóan súlyos dollármilliók biztosítják a nem elhanyagolható hátteret.

Szeptemberi hóesés a felrobbant faluban

A „WWZ”-ként, vagy „zombifilmként” emlegetett mozi, melyben a főszerep mellett Brad Pitt produceri szerepet is vállalt, állítólag dupla költségvetésű az előző részhez képest. Szerepem kapcsán ismét lehetőségem nyílt orosz tudásom gyakorlására, annyi év után. Nem mondom, hogy eminens voltam a suliban orosz órán, mégis szerencse, hogy nem idegen számomra a nyelv, megy még a cirill betűs olvasás is, ami ebben az esetben nem volt hátrány. Már a ruhapróbán megkaptam tetszetős, kommandós katonajelmezemet, impozáns fegyveremmel. Egy ilyen forgatáson a több száz fős stáb mellett gyakran ugyanennyi statisztaszereplőt is alkalmaznak, a helyszín tulajdonképpen egy nagyobbfajta falu benyomását keltette. Egész épületeket, tereket építettek ezekre a tömegjelenetekre, melyeket egyetlen robbantással képesek porig rombolni, ha a forgatókönyv éppen úgy kívánja. A látszat tökéletes, az épületeknek, a rendeltetésnek megfelelően, vannak falai, belső terei, vagy csak éppen a homlokzatot építik meg, funkció szerint. Az évszak is változó, így viccesnek tűnt, szeptember elején, a felépített, hólepte művároskában sétálgatni kollégáimmal. Étkezni egy erre a célra fenntartott teremben lehet, mindenkit érkezési sorrendben szolgálnak ki, legyen az stábtag vagy színész. A saját lakókocsit sokáig felesleges felvágásnak tartottam, a sztárok nagyzoló hóbortjának, de amikor az ember ilyen produkcióban dolgozik, a munka aprólékossága miatt lassan, illetve kiszámíthatatlan tempóban haladunk, így fontos, hogy legyen egy kis privát szféra, ahol tudsz szeparálódni, készülni. Az első alkalommal elkövettem azt a hibát, hogy felvillanyozva a körülményektől, részt vettem annyi beszélgetésben, amennyiben csak tudtam és elfeledkeztem az egyik nagy öregtől hallott nagy igazságról, miszerint: ha széket látsz filmforgatáson, ülj le! Ha ezt nem tartod be, előfordul, hogy mire kamera elé állsz, fáradt vagy, nem tudsz koncentrálni a lényegre. Velem gyakran megesik, hogy amikor egy 12-13 órás forgatási nap után hazaérek, behunyom a szemem és nem hallok mást, mint az egész napos zsizsegést. Furcsa állapot. Nehéz leengedni. Napról napra nehezebb felébredni, az ólmos fáradtság pedig csak egyre fokozódik. Pedig ezek a produkciók nem ritkán fél évig forognak, és bizony topon kell lenni mindennap, minden szereplőnek. Az elvárás rendkívüli, a nyomás szokatlanul nagy, hiszen tökéletes teljesítést várnak el mindenkitől. A hiba szinte kizárt, így gyakorlott színésznek is össze kell kapnia magát. Régi színész szlogen, hogy nincs kis szerep, csak kis színész. Viszont tudvalevő, hogy amíg egy főszereplőnek megannyi lehetősége van brillírozni egy jó szerep esetében, van ideje hozzászokni a közeghez, a csapathoz, így az első pár nap után nyilván könnyebb megnyugodnia is. Egy kisebb szerep esetében, mindent tű pontosan „oda kell tenni”, mert nincs lehetőség javításra. Külön élmény volt a háromszoros Oscar-díjas operatőrlegenda, Robert Richardson kamerája előtt játszani. Brad Pitt pedig igazán szerény, közvetlen és szimpatikus volt, aki leginkább a jelenetekre koncentrált, ahogy ez egy igazi színészhez illik, aki épp a hatvanötödik nagy filmjét forgatja, sok felejthetetlen alakítása után. Jó volt velük dolgozni.

Büszkeség és előítélet?!

Ezért is szomorú, amikor a „hozzáértő” magyar sajtó néhány díszpéldánya és a kedves jóakarók lesajnálva kérdik, hogy láttak egy magyar színészt egy óriásprodukcióban és miért nem volt nagyobb szerepe, vagy több szövege. Pedig Magyarország kiváltságos helyzetben van ezekkel a szuperprodukciókkal. Kiváló szakemberek százainak adnak munkát és lehetőséget, amellett, hogy az ország megítélésének is jót tesz. A rosszindulatú, lebecsmérlő hangnem viszont, véleményem szerint, kimondottan kártékony, és számomra értehetetlen. Egy-egy ilyen szerepért, amit magyarok több produkcióban is kapnak, Los Angelesben, de talán a világ minden táján színészek ezrei törnék kezüket-lábukat. Hangsúlyozom, a szöveges szerepekről beszélek, nem statisztamunkáról, mert ezt is előszeretettel keverik. Azt gondolom, hogy igazán örülhetnénk neki, lehetnénk rá büszkék, hogy ilyen filmek jönnek hozzánk, és ilyen lehetőségekhez jutnak magyar szakemberek.

Csak egy tengervizes uszoda van Los Angelesben a környéken. Megszenvedtem a napi ezer méteremért…

Annyi uszoda van Los Angelesben, hogy csak na, de a környéken csak ez az egy, és ez is egy suli tulajdonában van. Így kizárólag meghatározott időpontokban látogatható a nagyközönség számára. Ennek ellenére én szinte naponta úszom itt, törzshelyem lett, visszavonhatatlanul.

Kapcsolatom az úszással elég régre nyúlik vissza. Hat éves koromban tettem meg az első sikeres tempókat mellúszásban az Adrián, egy családi nyaralás utolsó napján. Felejthetetlen sikerélmény és különös nyugalom keveredett a lelkemben. Mintha repülni tanultam volna meg. Ha azt álmodom, hogy repülök, valahogy mindig úszom a levegőben, szabályos mozdulatokkal. A mellúszás tényleg jól ment, büszke is voltam az Úttörő Olimpián elért második helyezésemre. Ennyit az úgynevezett profi karrieremről ebben a sportágban. Letudva. A többi úszásnemet valahogy idővel mellőztem, ahogy maga az úszás is abbamaradt. Azért néha kellemetlen volt belegondolni abba, mi lenne, ha egy film kedvéért, mondjuk, gyorsban kellene úsznom, kicsit hosszabb ideig… Valahogy hozzátartozik azért az „alapdolgokhoz”, amit illene tudni.

Harminchárom évesen úszni tanulok

Egyik alkalommal, a szokásos mellúszó rutinomat végeztem Pesten egy nyugalmas uszodában, amikor elhatároztam: úszom egy hossz gyorsat! Maradandó élmény lehetett a medence környékén tartózkodóknak, ami azt illeti. A levegővétellel határozott problémáim akadtak, no meg a négy végtag összehangolásával. Bár nem fulladtam meg, de konstatálnom kellett a tényt: nem tudok gyorsúszni, ez bebizonyosodott. Nincs mese, meg kell tanulnom valahogy. Egy rövid hossz alkalmával sokkal jobban elfáradtam, mint fél óra mellúszásban. Szégyen vagy nem, de harminchárom évesen fel kellett hívnom egy húszéves barátomat, akivel együtt kempóztunk évekig. Kértem, hogy ex-vízilabdásként vegyen kezelésbe, hogyan is kezdjem. Eleinte nagyon cikinek éreztem ismert emberként néha szinte fuldokolni a különböző uszodák kisebb-nagyobb medencéiben, de később rájöttem, ez nem fontos. A sport szeretete, az egészség megőrzése a fontos. Az úszás azóta is fontos része az életemnek. Nem is lehet ez másként, hiszen apám úszó volt. Apám, aki fél éve hagyott itt minket. Szinte minden alkalommal eszembe jut, amikor belépek az uszodába. Mostanra eljutottam odáig, hogy naponta leúszom egy ezrest gyorsban, vagy vegyesben, bár a pillangóval azért még adós vagyok. Talán a tengervizes medence majd ösztönöz arra, hogy azt is megtanuljam és a sós vízről semmiképpen ne a SOS jusson eszembe.

Iván az iskolapadban
Iván kosármeccsen
Iván Tarantinóval

Úgy éreztem, vannak restanciáim a filmes színészképzésben. A Színművészetin voltak ugyan ilyen jellegű kurzusaink, a Kapás Dezső-Horvai István által vezetett osztályunkban, de érdekelt, hogyan is oktatják ezt az Államokban.

Az előző rész tartalmából: Az őrült város

Becsengetnek

Remek lehetőségnek ígérkezett Gazdag Gyula stúdiuma a UCLA-n, ami Amerika egyik legrégebbi és legnagyobb múltú egyeteme. Gyula akkor hagyta el a magyar főiskolai tanárok sorát, amikor én másodéves diák lehettem. Emlékszem a bejelentésre egy évadzáró alkalmával, amikor búcsút vettünk tőle. Mielőtt nekivágtam az amerikai útnak, felvettem vele a kapcsolatot és nagyon boldog voltam, amikor felajánlotta a lehetőséget, hogy „behallgathatok” az óráira. Filmrendezőket tanított. Éppen kapóra jött a lehetőség, mert abban az időben több produkció is felkért, hogy rendezzek. Nyelvgyakorlás szempontjából is remek kezdetnek kínálkozott az órákon való részvétel. Ennyi év után visszakerülni az iskolapadba pedig izgalommal töltött el. Megtudtam, hogy az órákon első sorban filmelemzéssel, forgatókönyv-fejlesztéssel és a vizsgafilmek előkészítésével, illetve azok forgatásával foglalkozunk. Több osztályba is „bekeveredtem”. Először fárasztó volt a háromórás előadások alatt, megszakítás nélkül koncentrálni, mert sok minden elveszett számomra a szövegből. Annak ellenére, hogy kéttannyelvű gimnáziumban érettségiztem, így elég stabil nyelvtudással érkeztem. Leginkább európai filmrendezők filmjeit vizsgáltuk, amelyek eredeti nyelven, angol felirattal eleinte kissé bonyolultnak tűntek, de idővel teljesen érthetővé váltak számomra is. A diákok mind rendkívül nyitottak és segítőkészek voltak egymással és velem is. Semmi rivalizálás, a cél mindig közös. Ha például az egyik diák vizsgafilmjének forgatókönyvét elemeztük, mindenki teljes erőbedobással igyekezett segíteni a problémás szálak elvarrásában, illetve a jobb megoldás kiötlésében. Gyula számtalanszor elmondta, hogy a film középpontjában a forgatókönyv áll, évekig fejlesztenek egy-egy anyagot. Addig dolgoznak rajta, amíg kristálytisztává nem válik a film célja, mondanivalója, a karakterek pontos leírása, azok viszonya, a történet előmenetelét segítő konfliktusok létrehozása, majd megoldása. Különösen érdekes volt számomra, amikor a színész viselkedésével, kiválasztásával, vezetésével kapcsolatos beszélgetések zajlottak, hiszen végre láthattam a másik oldalt is: hogyan működik egy filmszínész, a rendező szemszögéből.

Coppola-tanítvány lettem

Filmszínész. Ez is jellegzetesen amerikai. Magyarországon nincs ilyen, egy kis országban teljesen egybeolvad a színházi és a filmes munka számunkra. Mindannyian színházban játszunk évad közben, ami szeptembertől júniusig tart, nyáron pedig jöhetnek a filmek. Amerikában ez elég egyértelműen elválik egymástól. Szinte két külön szakma. Ezért is éreztem szükségét annak, hogy filmszínészképzésen is részt vegyek. Elkezdtem érdeklődni olyan iskola után, ami kimondottan erre összpontosít. Egy ismerősöm mesélt egy suliról és az ő mesteréről. Johnny Coppola, aki nem csak névrokonságban áll a Keresztapa híres rendezőjével, felkeltette érdeklődésemet.

Első találkozónk egy színházteremben jön létre, itt folyik az oktatás. Johnny arra kér, hogy mondjak el neki egy szabadon választott szöveget. Bármit. Magyarul mondjam el, teszi hozzá. Meghallgatja és bólogat. Na, ebből vajon mit érhetett?, gondolom magamban, bár csak arról beszélek, hogy ki vagyok, honnan jöttem és milyen szerepeket játszottam. A következő kérés, hogy egy magyar szerepemből tanuljak meg egy részt angolul, ami azt jelenti, hogy értette, amiről beszéltem?! Ezen sokáig nem gondolkodom, inkább kiválasztom Eugene O’Neil: Boldogtalan hold című előadásának Jim szerepét, ami nagyon közel áll a szívemhez. Alig várom, hogy kezembe kaparintsam az eredeti angol példányt és elkezdjek vele játszani. A jelenet, azt hiszem, hitelesre sikeredik, mert az alkoholmámorban úszó figurám egy erőteljes megnyilvánulásánál szegény tanár úr, ijedtében, szabályszerűen pattan egyet.

Sokat beszélgetünk arról, hogy tulajdonképpen mi a lényegi különbség a színház és a filmes színészi munka között. Johnny azt vallja, hogy amíg a színész kisugárzása a színházban leginkább egy méretes színpadi fejgéphez hasonlít, addig a filmben ez egy kis lézerpontban összpontosul. A kamera nagyon érzékeny a hazugságra. Míg a színházban, előfordulhat az, hogy az előadás alatt a színész éppen aznap este egy kissé kívül marad a szerepén egy-egy pillanatra, a technika mégis átsegíti úgy, hogy a közönség ebből mit sem vesz észre. Egy film esetében ez nem lehetséges, hiszen egy arcközeli betölti az egész mozivásznat, így a legapróbb nüansz is árulkodó lehet.

Iskolapadból a katedrára kerültem hirtelen

A csoportos órák kimondottan izgalmasak és nosztalgikusak is egyben, hiszen sok hasonlóságot fedezek fel a főiskolán tanult gyakorlatokkal. Érdekes ennyi év elteltével elkezdeni előröl azt, amit már lassan két évtizede gyakoroltam, amiért már ezerszer megküzdöttem és látszólag megtanultam. Az viszont, hogy egy másik nyelven megkapjam ezt a tudást, teljesen újszerű élménynek bizonyult.

Az itt szerzett tapasztalataimat lehetőségem nyílt tovább adni, amikor Hódi Jenő, a Pesten működő Budapest Film Academy igazgatója meghívott színészetet tanítani. Amerikában az iskolapadban, Magyarországon a katedrán. Én nagyon élvezem ezt a kettősséget, hiszek a nagy közhelyben: a jó pap holtig tanul. A hoolywoodi színészek többsége is, Robert de Nirótól Al Pachinóig, tanárokhoz jár, úgynevezett coach-okhoz, a színészi megújulás reményében.  Ebben a szakmában minden szerep egy újrakezdés, nulláról indulunk, újra és újra.

Szeretem Monicát. Mármint Santa Monicát. Olyan, mint egy kis tengerparti városka, dacára annak, hogy az óceánparti rész nincs igazán az általunk megszokott kiépített üdülőövezetté alakítva. Az itt lakók ugyanis elsősorban nem erre a célra használják. 

 Az előző rész tartalmából…: Verekedés két nővel

A jéghidegben fürdőző Iván

Mikor először keveredtem a partra, nem pontosan értettem, miért nincs ember a vízben. Miért nem fürdik senki? Én természetesen rögvest belevetettem magam. Döbbent tekintetetek szegeződtek rám. Hamar rájöttem, hogy a víz nagyon hideg, ezért az emberek leginkább a parton sütkéreznek. Közkedvelt játék a strandröplabda, meglepő módon. No meg a görkori, bringa, vagy nemes egyszerűséggel a futás. A páratlan Venice Beach és Malibu között húzódó 12 mérföld (közel 20 km) hosszú, kiépített betonút tökéletes terep a futáshoz, bringázáshoz, miközben gyönyörködhetsz az óceánban és szép lassan magad mögött hagyod a tömeget.

A kötélmászó nyolcvanas öregember

A mi házunktól kb. 8-10 percnyi gyalogút a part. Ha jobbra veszed az irányt, újabb 10-15 perc és meg is érkezel az egyik kedvenc helyemre, a móló előtt elterülő „gyűrűkhöz”. A messziről díszelgő óriáskerékről tudni fogod, hogy jó irányban vagy. Ez a rész különösen kedves nekem, időről időre valahogy mindig visszatérek ide. Az óceán közelsége, a tündöklő napsütés nyilván hozzájárul a kellőképpen cikinek hangzó Baywatch-feelinghez. Az életben azonban egészen más. Semmi negédes, habos-babos nincs a napszítta életmentő bodegákban, pusztán a hétköznapok tükröződnek vissza róluk. Ha magányos vagyok, vagy épp arra vágyom, hogy egyedül legyek, ha rossz kedvem van, ha pihenni szeretnék, vagy pont feltöltődni, lejövök ide.

A gyűrűkön remek lehetőség nyílik a testedzésre. Kimondottan előnyös a tornász múlttal rendelkezők számára, ügyességüket fitogtathatják a különböző öntöttvas korlátokon, ezen a felnőttek számára kialakított játszótéren. Minden mozogni vágyó megtalálja a korához, neméhez legjobban illő tréninglehetőséget. Egyik alkalommal egy 80 körüli bácsit láttam odatotyogni egy hosszú kötélhez, aki több ízben, könnyedén felkapaszkodott a kötél legfelső pontjáig, majd vissza! Azt hittem, rosszul látok.Aki jógázni, nyújtani vágyik, az is otthon érezheti magát a sétány mellett elterülő gyepen, ahol az igen látványos gyakorlatokat végző profik tartanak bemutatót. Megfordulnak itt kisebb harcművész csoportok is, akik akrobatikus elemekkel fokozzák az amúgy sem lanyhuló hangulatot.  Délután négy óra tájban rendszerint megérkezik a brazil különítmény, a capoeira szekció képviseletében, primitív hangszereikkel felszerelkezve.

Kipróbálhatod a szimpla vasgyűrűkön történő függést, trükközést, ha van némi halovány emlékképed a tornaórák bicskáiról, vagy egyéb figurákról.  Nem is ez a gáz, hanem az összefüggő gyűrűsoron lendületből való, oda-vissza végighaladás. Sokan kimondottan ezért járnak ide. Majomügyességű fiúk és lányok lendülnek a láncon csüngő vasgyűrűk egyikéről a másikra, szinte repülnek, miközben hihetetlen figurákkal teszik még bonyolultabbá az amúgy sem egyszerű mozgássort. Elképesztő teljesítmény és hihetetlen látványos. Nyilván ki kellett próbálnom, természetesen félrevonulva. Persze a kisebbik soron, amikor épp senki nem figyelt oda… Meglepő módon végig tudtam menni, de a technika teljes hiányával, nyers erőmet latba vetve, amire ez esetben nem voltam túl büszke. Teljes súlyommal lógtam lefelé, terhelve csuklóimat és a vállamat. Mit mondjak, nem volt kellemes! Van még mit gyakorolnom… A remek élmény után jöttem rá, hogy itt szinte természetes, hogy mindenki segít a másiknak elsajátítani a fogásokat, trükköket. Beszélget és kérdez az is, aki csak érdeklődik. Most már én is tudom…
…És a többiek!

Ha balra veszed az irányt, Venice felé, előbb-utóbb eljutsz az árusokig, akik sorban egymás után igyekeznek rád sózni kézzel készített portékáikat. Ezen a partszakaszon csak kézműves termékeket szabad árulni. Sem Santa Monica, sem Venice területéről nincsenek kitiltva a hajléktalanok. Gyakran felbukkannak az árusok között, hogy rendhagyó műsorszámaikkal némi pénzt gyűjtsenek. Igen kreatívak, láttam már a helyszínen összetört üvegeken mezítláb sétáló fakírjelöltet, vagy a táblával sétáló vállalkozót, aki egyszerűen ezt írta magára: „1 dollárért seggbe rúghatsz!”.

Néhány méterrel odébb található a Muscle Beach, a szabadtéri konditerem. Annak idején nagy előszeretettel gyúrt itt Mr. Schwarzenegger, aki megannyi pólón díszelegve tekint vissza ránk, Governator felirattal. Leginkább egy börtön szabadtéri konditerméhez hasonlít a létesítmény, magamutogatók, szerepelni vágyók előnyben. A jelszó: ne lepődj meg semmin és ne fotózz!

Önjelölt őrült akad a part teljes területén. Teljesen megszokott, hogy elszáguld melletted egy burnuszba csavart, hosszú szakállú görköris, hátára szerelt erősítővel, amelyből a nyakában lógó gitáron játszott virtuóz szóló sivít. Ő így önmegvalósít. A kávézók természetesen tömve, előttük zenészek játszanak. Az út szélén pedig omladozó pianínóból klasszikusan felcsengő dallamok stílusos aláfestést adnak a délutáni forróságban lassan hömpölygő zűrzavarnak.

Akkor se lepődj meg, ha egy leginkább punkhoz hasonló, skót szoknyás férfi, telistele piercinggel, nyájasan bevezet egy épületbe, amely előtt egy két fejű, élő teknősbéka néz veled farkasszemet. Ez ugyanis a tradicionális Creepshow, vagyis rémshow, ahol láthatsz különböző többfejű, illetve testű, bizarr élőlényeket, természetesen preparálva. Hamarosan elkezdődik a műsor is, amit maga, a skót szoknyás, punk fiatalember vezényel. Rekedtes kikiáltói hangja visszarepít a múltba, a cirkuszok régi világába.  Sokszínűségéről számot adva, a gyors felkonf után egy százas szöget kalapál bele egyik orrlyukába, majd következik a fúrógép… A következő fellépő az „Elektromos lány”, akinek érintésétől lángra lobban az alkoholos vatta. Ha a gyengébb idegzetűek közé sorolod magad, azt javaslom, ezt követően hagyd el a termet. Sajátságos stílusú konferansziénk ugyanis ekkor elkezdi tűzőgéppel magára aggatni az egydollárosokat, melyeket a közönség adományoz kimondottan erre a célra. Ennyi nekem is elég volt a rémségek kicsiny házából, de a látottak örök emlékeként megmaradnak.

Santa Monica, én így szeretlek…

Amikor felkértek egy akció rövidfilm forgatására, örültem, hiszen ilyet még nem csináltam. Úgy éreztem, végre kipróbálhatom magam ezen a területen is, kamatoztathatom az elmúlt években felhalmozott harcművészeti tapasztalataimat. Kíváncsi voltam, hogy készül egy akciójelenet Los Angelesben, ahol ehhez, lássuk be, igazán értenek.

Az előző rész tartalmából: Kosármeccs Nicholson székéből

A salsatudásommal nem vágnék fel

Magyarországon is volt már hasonló forgatásban részem, de azért itt egészen más lehet, gondoltam. A forgatókönyv egy hosszú jelenetre épült, melynek közepén hatalmas verekedés állt.  Shawn, fiatal barátom, aki színész, kaszkadőr, rendező, operatőr, koreográfus, vágó, hang- és utómunka specialista (csak ennyi), írta a sztorit. Régóta jóban voltunk, ismertem őt és mindig is lenyűgözött sokoldalú tehetsége. Itt az efféle sokszínűség bizony előfordul, hiszen mindennek központjában a film áll, és aki ezzel foglalkozik, rendszerint körbejárja az ehhez kapcsolódó rokon szakmákat is. Bár Shawn tudása, azt gondolom, így is különleges. Nagyon sokszor segített már az eddigiek során nekem, barátnőjével, Szilvivel együtt, aki egészen véletlenül magyar és amellett, hogy színésznő, hobbiként, salsa klubot vezet Santa Monicában. Részt is vettem pár óráján, mondván a színésznek szinte kötelező magába szívni a különböző táncstílusokat is, hiszen része a szakmának.  A salsatudásommal azért nem vágnék fel. Bár szorgalmas diáknak bizonyultam, de látva a vérbeli profikat, hamar rájöttem, hogy ezt kicsit hamarabb kellett volna elkezdenem, talán gyermekkorban.
Egy orvlövész áldozatává válunk

Az akciójelenet előkészületeinek legfőbb része leginkább a koreográfia elsajátításáról szól.  Három héten keresztül jártunk le egy tornaterembe, rávezető gyakorlatokat ismételgetve a legnehezebb elemekhez. Én egy Lukas nevű, Brazíliából érkezett figurát játszottam, akinek a harcstílusát capoeira elemek tették színesebbé. Mivel az alapjaim megvoltak, kimondottan ezekre a látványos mozdulatokra kellett koncentrálnunk. Az edzések felépítése klasszikus. Bemelegítés után nyújtás, majd jöhet a specifikus tréning, a mozdulatsor összeállítása, szinte elemenként történő páros gyakorlása. Két partnerem volt a jelenetben, két női partner, így különösen óvatos voltam. Minél többet gyakoroltuk, annál jobban kezdett kirajzolódni a verekedés stílusa, sokszínűsége. A lányok leginkább kung fu, wing chun és önvédelmi formákban dolgozhatnak mozdulataikkal, az én boksszal kevert capoierámmal szemben. Mindketten ellenem vannak.  A film címe „Végső teszt”, a jelenet lényege pedig, hogy pár perc leforgása alatt kell megvívnunk egymással, mielőtt a hegy mögött lebukik a nap. Ha a küldetést nem teljesítjük, egy orvlövész áldozatává válunk mindannyian. Mindez pedig a L.A. folyó medrében zajlik, ami rengeteg népszerű filmből lehet ismerős, a Grease-től kezvde, a Terminator 2-ig.  Fantasztikus helyszín, a folyó az év nagy részében csak vékony érként csordogál, így előszeretettel forgatnak az óriási, betonnal bélelt mederben. A koreográfia szerint egy meghatározott, viszonylag kis térben kell mozognunk, táncosok és harcművészek előnyben.
Háromszorosára duzzad egy éjszaka alatt

Én csak két okból aggódom: hogy fogunk elboldogulni a folyóval, hiszen kisebb produkcióktól hallottam már, hogy kicsit ódzkodnak tőle, mert komoly engedélyekre van szükség a forgatáshoz. Na, és a másik a forgatókönyvben szereplő időintervallum a naplementét illetően, hiszen a napnyugtát nem tudjuk megismételni, nem lehet újravenni. Gyorsan és pontosan kell dolgoznunk. Shawn megnyugtat minket, hogy minden rendben lesz, aggodalomra semmi ok, bízzuk rá a dolgot, majd ő mindent megold.

Az első pár nap teljesen rendben megy, a helyszín fantasztikus, a koreográfia remek. Az azért hamar kiderül, hogy a dialógusokat nem igazán tudunk felvenni, mert fúj a szél és a zörej torzít minden hangot. A hasznos forgatási órák száma pedig, a naplemente miatt, körülbelül három órára korlátozódik naponta. Észrevesszük azt is, hogy a folyó napról napra szélesedik, ami nem tűnik zavarónak egy ideig.  Egészen addig, amíg mintegy háromszorosára duzzad alig egy éjszaka alatt.  Ráadásul a közepén kialakul egy hatalmas mohasziget. A háttérben, az előző napig semmi zöld nem volt, így most kínos lenne, ha a jelenet közepén egyik kockáról a másikra kivirágozna a terep. A küzdőterünk is jelentősen lecsökken a változó vízszint miatt. Kényszerpihenő következik, nincs más lehetőségünk. Shawn naponta kijár a helyszínre és tájékoztat minket az aznapi állásról. Mindent megtesz a produkcióért. Gumicsizmában mohátlanít, ha kell, de valahogy az égiek nem tűnnek kegyesnek. Egyre jobban elkeseredünk, mindenki nagyon szeretné már folytatni a munkát.
Egy könyökütés betalál

Néhány nap múlva végre zöld utat kapunk fentről, megkegyelmeznek az égiek. Boldogan dolgozunk tovább, bár egyik nap, az én részem felvétele közben, egy könyökütés kissé betalál az egyik színésznő fejére. Én talán jobban megrémülhettem, mint ő, aki megtántorodott ugyan, de szerencsére semmi komolyabb baja nem történt. A feje búbjához ért a könyököm, kissé nagyobb lendülettel, nem pedig az arcához. Huhhh. Ez is tanulságos volt.

Még néhány nap forgatás, aztán vége, hiszen engem vár egy munka Magyarországon. Csupán pár nap és mindent be kell fejeznünk, az utolsó felvételektől, a szinkronmunkán át. Mikor már a repülőn ülök, azon gondolkodom, őrület, mennyi idő, energia van egy ilyen kis, alig ötperces jelenetben, ami olyan egyszerűnek tűnik…

Amikor kedves ismerőseim felhívtak, rögtön tudtam, hogy igen, ezt nem lehet kihagyni, annyira tipikusan amerikai, ezt látnom kell élőben…

Az előző rész tartalmából: Fotózás forgatás után

Igazi kosármeccs! Amúgy nem vagyok rajongó, bár gyermekkorom egy részét a kosárpalánk alatt töltöttem. Voltam leigazolt versenyző is, ami konkrétan egy meccs erejéig tartott. Ugyanis a kispadról berohanva a meccs egyharmadánál, nagy izgalmamban, a saját kosarunk alatt álló ellenséges csapat egyik tagjának passzoltam a labdát. Annyira új voltam, hogy a saját csapatomat sem ismertem. Soha nem felejtem el a többiek rosszalló tekintetét, az edző csalódott felháborodását. Éreztem mindenesetre, hogy az én helyem valahol máshol van. Na, ennyit rövid kosaras karrieremről…

Milyen fitt mindenki

Visszatérve a profikhoz, a meccs ígéretes eseménynek tűnt. Jótékonysági rendezvény, amit a televízió is közvetít. Hírességek mérik össze erejüket a Ball Up kosárcsapat tagjaival. Ez elsőre talán nem sokat mond, de hamarosan többet tudok, ígérik a többiek.

A helyszín baromi messze van, a California University területén, ami egy kis városkának tűnik hatalmas méretével, megannyi bejáratával. Lehet benne kavarogni, az már biztos. Aki már járt efféle intézményben, tudhatja, miről beszélek. Óriási épületek parkokkal, parkolóházakkal, remek lehetőség elkeveredni a magamfajta tájékozódó zseninek. Ez alkalommal meglepően könnyen eligazítást kapok, parkolóhelyet is találok. Ráadásul a csarnokhoz legközelebbit, hát hiába, azért itt vagyok már egy ideje Amerikában, kezdek beleszokni, nincs mese, aki profi, az profi. A parkolóőr ugyan nincs a bejáratnál lévő bodegájában, ezt a velem egy időben érkező nézőkkel együtt konstatáljuk. Várunk rá egy ideig a tűző napon (árnyék nincs sehol), azután nincs mit tenni, elindulunk mindannyian befelé, mielőtt hőgutát kapnánk.

A terem teljesen hagyományos kosárpályának tűnik első látásra, rengetegen vannak, igazi vasárnap délutáni program. Lassan kijönnek a csapatok. Az ismert emberek közül leginkább tv-sorozatok sztárjait vélem felfedezni, de Clark Gregg, az Iron Man (Vasember) sztárja is itt van. Első ránézésre is feltűnik, hogy milyen fitt mindenki, hihetetlen állapotban vannak. Nyilván az egészséges élet, a megfelelő táplálkozás, na és az állandó sport megteszi jótékony hatását. A Ball Up csapat tagjai igazi profik, de ahogy a sípszó elhangzik, a hírességek belehúznak. Itt aztán van kondi. Fej-fej mellett haladnak a profikkal. Nem semmi. Van valami fura ebben az egészséges külsőben azért, valami földön kívüli. Gyakran látni olyan embereket itt, akik annyira egészségesnek tűnnek, hogy az már szinte hihetetlen, vagy lehetetlen. A hangzavar, ismét visszaránt a valóságba. Nem kéne végigábrándoznom a délutánt, ugyanis kezdenek belemelegedni a fiúk. A Ball Up csapat, úgy látszik kissé megelégeli a kiegyenlítettnek tűnő erőviszonyokat és egy másik fokozatra kapcsolnak. Még mindig hihetetlen lazák és könnyedek, csak éppen elérhetetlen minden passzuk, pont annyival gyorsabbak, hogy éppen ne lehessen őket befogni. Parádé, hihetetlen látvány. Szinte ellenfél nélkül, show elemekkel tarkítva tartanak bemutatót. A csapat tele van különböző meghatározó karakterekkel: Mr. Afrikától a Professzorig, mindenkinek más a stílusa, a trükkjei, személyiségjegyei.  Ez alapján úgy érezheted, egy kicsit megismered őket a mérkőzés végére. Lenyűgözőek.

A helyemen Jack Nicholson ült

A színészcsapat tagja nem szívesen lettem volna ebben az esetben. Olyan egyértelmű volt a szintkülönbség a két fél között, és most nem csak a magasságra gondolok. A lényeget pedig még nem is írtam: a barátaim révén a legjobb helyen ülünk. Igen, az első sorban, amely a hírességeknek van fenntartva. Az én helyemen állítólag legutóbb Jack Nicholson ült, akit ezúttal hiába kerestem, sajnos nem volt jelen. Szóval, a hely nagyon impozáns, de azt azért bevallom, hogy az első sorból hatalmas erővel elsüvítő labda néha kissé ijesztőnek tűnik. Azonban a pálya széléről, testközelből figyelni az eseményeket, felejthetetlen élmény.

Színész kollégáimra tekintettel a végeredményt nem írnám le, de úgyis a részvétel a fontos. Az eseményt egy laza zsákolóbajnokság zárja, ahol három specialista méri össze erejét. Meglepő volt, hogy magasságuk alapján nem is néztem volna őket kosarasoknak, a súlypontemelkedésük tényleg elképesztő volt. Őket nézve, végképp megértettem, miért tartják annyira nagy becsben a kosarasokat errefelé és miért mozgat ilyen széles tömegeket ez a sport. Ezt élőben tapasztalni óriási élmény.

Kifelé menet szinte mosolyogva fogadom, hogy az autóm szélvédőjén ott díszeleg a büntetés. Üdvözlöm az őrt, remélem, azóta visszaért a bódéba. Két nappal később barátaim pedig átküldenek egy, az eseményről megjelent cikket, egy fotóval az anyag közepén. Nocsak, ki van a képen…

Leforgattam első amerikai filmfőszerepemet. Mozifilm és trilógia. Christopher Lambert szerepét végül én kaptam meg. Négy napos őrült tempó után, a rendező asszisztens bocsánatkérően közölte, hogy kéne néhány fotót csinálni rólam…

Az előző rész tartalmából: Buli Shrek apjánál

Nem véletlen, hogy ezen a fotón leginkább kicsavart szivacshoz, vagy citromhoz hasonlítok. A fotó a negyedik forgatási nap után készült. Utolsó nap lévén, ami belefér 24 órába, azt igyekeztük belepasszírozni. Sok munkát csináltam már, voltak nehéz menetek, de itt össze kellett szednem magam, hogy hozzam a tőlem várt formát. “Milyen fotókat csinálunk? Hol lesz a fotózás?” – kérdeztem a szintén hulla fáradt asszisztenstől, miközben arra gondoltam, hogy pillanatokon belül állva elalszom. “Néhány image fotót, természetesen a filmstúdió parkolójában” – felelte csodálkozva, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog és egyben a leghülyébb kérdés, amit csak feltehettem.

Magyarországon egy ilyen fotózás steril körülmények között, többnyire egy fotóstúdióban zajlik, bevilágítva, beállítva, vonalzóval megszerkesztve.  Akkor még nem tudtam, hogy a Glendale Studio parkolója tele van jobbnál-jobb helyszínekkel, bevett szokás, hogy ott készül néhány színészfotó… Bármikor rendelkezésre áll a gigantikus méretű lámpapark, amit a forgatáson is használtunk.

Mivel én másnap korán reggel már repültem Magyarországra, nem volt másik időpont, amikor megcsinálhattuk volna a képeket. A stáb többi tagja hullafáradtan elköszönt, természetesen mindenkit elengedtek, a forgatás befejeződött, csak mi maradtunk. A rendező-producer, a fotós meg én. Bevallom, hogy annyira fáradt voltam, hogy nem tudom megmondani, meddig tartott a fotózás. Lehet, hogy három óra, de az is lehet, hogy harminc perc. Tényleg nem tudom, teljesen elvesztettem az időérzékemet. Mire kiértünk a parkolóba, a fotós már bevilágította a helyszínt, bár a képek legnagyobb részét természetes fénynél csináltuk. Úgy látszik, egy filmstúdió parkolójában még a természetes fény is kicsit filmszerű, de lehet, hogy csak a fáradtságtól láttam különlegesnek. Naplemente előtti gyönyörű ragyogás: ezt láttam én, de ki tudja, mi volt valójában. Az biztos, hogy mire végeztünk, már sötét volt, jelezte is a fotós, hogy ha további képeket kér a producer, akkor le kell állnunk, mert újra kell világítania a helyszínt. Lehet, hogy az én tekintetemnek, de az is lehet, hogy a szintén fáradt producer pillanatnyi állapotának köszönhető, hogy erre már nem került sor. Én robotszerűen végrehajtottam a fotós és a producer instrukciót, amelynek végeredménye kb. 300 kép lett.

A fotókból még én is csak néhányat kaptam, de ha átküldték volna, akkor sem mutathatnám meg, mert természetesen hipertitkos. A produkció részleteiről sajnos, beleértve persze a fotókat is, a szerződésben szereplő titoktartási kötelezettség miatt többet nem írhatok. Remélem, hamarosan feloldják ezt a kikötést, és akkor megmutathatom a végeredményt és további részleteket is elárulhatok.

Ez a fotó pedig az utolsó képek egyike, a produkció nem fogja használni, így megmutathatom. Kezemben a fotózás legfontosabb kelléke, a napszemüveg, amely kisegít a bajból, véd, ápol és eltakar…

Az első főszerep
Belépés Az Ajtók ajtaján

A hétvége öles léptekkel közeledett és nekem fogalmam sem volt, hogy töltsem el. Régen voltam bulizni, úgyhogy tényleg szívesen kimozdultam volna már valamerre. Egy kedves ismerősöm meghívott egy partyra, amit egy forgatókönyvíró házában tartottak, a hegyekben. Én nem is ismerem az illetőt – kezdtem el szabadkozni. Erre ő megnyugtatott, hogy ne aggódjak, ő sem, viszont egy barátnője közeli ismerőse a házigazdának, aki garantáltan megengedte, sőt kérte, hogy mindenki hozzon magával valakit. Jól hangzik – gondoltam magamban. Akkor a bulikérdés kipipálva.

Az előző rész tartalmából: Az első főszerep

„Hírességek, magányra ítélve”
Amúgy „elég” ismert íróról van szó, ő írta a Shrek, a Zorro és a Karib-tenger kalózai forgatókönyvét is, többek között. A barátnője születésnapja a buli apropója, a helyszín: Malibu. Kifejezetten izgalmasnak ígérkezik egy igazi hollywoodi író házába ellátogatni. Nem hiszem, hogy unalmas este lesz…
Hat óra tájban elindulok, van még egy rövid találkozóm egy producerrel, a King’s Head nevű bárban, ami épp útba esik. Mintegy negyvenöt perccel később már robogok is Malibu irányába a PCH-en (Pacific Coast Highway), ami az egyetlen út erre, kétsávos, viszonylag forgalmas és persze nagyon gyakran beáll. A legnagyobb erénye, hogy az óceánpart mellett halad, így lenyűgöző a látvány, különösen ilyentájt, amikor a nap épp lenyugvófélben van. Ez a legfelkapottabb helyek egyike Los Angelesben. Híres sztárok, producerek, rendezők, színészek és írók vettek és vesznek itt házakat. Egyik utam alkalmával, volt szerencsém megnézni Cher komplexumát, persze kívülről. Ezt a típust láthatjuk az újságokban, általában felülnézetből, helikopterről fényképezve. A parton található házak a maguk egyszerűségével lélegzetelállítóak, a delfinrajok mindennaposak a part közelében. Rengeteg amerikai filmből köszön vissza ez a világ, bár olyan nehéz elhinni, hogy tényleg létezik, itt mégis megtalálható, valóságos. Nekem mégis a magány jut eszembe ezekről az elkülönített luxus apartmanokról. Egymás mellett sorakoznak, mégis gyakran kihaltnak, elhagyatottnak tűnik ez a környék.

„Kiugranak száguldó autóikból, a sötét mélységbe”
Míg elkalandoznak a gondolataim, természetesen elvétem a megfelelő irányt, de ezen csöppet sem idegesítem magam, kezdem megszokni, csak mosolygok rajta.
Jobbra kanyarodva a benzinkút mellett (ahol ittas vezetésért Mel Gibsont bekaszlizták, miután alig feltűnően, kis híján feldöntött egy kutat), folytatom utamat a hegynek felfelé, ami olyan a felhőkön átszűrődő fényeivel, mintha a holdon járnék. Szegény autóm hörög, zörög, szinte sír a meredek kaptatón, ami kissé aggaszt, hiszen nem lenne túl szerencsés a szűk hegyi utak valamelyiken lerobbanni. Amúgy tele van autóroncsokkal ez a környék, annak az ugyancsak hollywoodi filmekből ismerős, szép tradíciónak köszönhetően, hogy itt a mai napig nagy előszeretettel ugranak ki sztárok és egyéb kellőképpen őrült vállalkozók, száguldó autóikból, még mielőtt az belerohanna a sötét mélységbe. Tudnék neveket mondani…
Már az egyik hegy tetején járok, amikor meglelem a megfelelő táblácskát: jó helyen vagyok, megérkeztem. Épp kiszállok meggyötört járgányomból, amikor egy biztonsági őr kedvesen megkér arra, hogy legyek szíves igénybe venni a vendégek számára fenntartott parkolót, amihez egy földút vezet, igencsak meredeken, mert ez a leálló a tulajdonosoké. Aha, külön parkoló a vendégeknek, hát persze, mi sem természetesebb… A ház, mit mondjak pazar. Mediterrán stílusú, tekintélyt parancsoló, mégis otthonos, kis zegzugos sarkaival, melegséget árasztó kandallóival, szőnyegeivel és ízléses, apró kiegészítőkkel. Apropó, kandalló! Figyelmeztettek, hogy vigyek magammal pulcsit, mert hűvös lehet, de erre a hőmérsékletkülönbségre azért nem számítottam. Ahogy a nap kezd eltűnni a hegy mögött, a kellemes szellő kezd egyre hidegebbé válni, így nem igazán volt más választásom: irányba vettem a három bárpult egyikéből a legközelebbit. Egy Margarita koktéllal azért mégis könnyebben megy az ismerkedés és nem utolsó sorban a hideg ellen is véd. Különböző, kisebb társaságokba keveredem, mindenki igazán közvetlen, barátságos és kedves, mintha ezer éve ismernénk egymást. A házigazdának is bemutatnak, bár kissé felszínes és kötelező protokolltalálkozás lesz belőle, de hosszú még az este. Egy vetítés kezdődik a nappaliban, páran körbegyűlünk kíváncsian, hogy megtekintsük a szülinapos hölgy legújabb alkotását. Egészen véletlenül ő is író, mint a barátja, a vendéglátónk. A nappali közepén nyilván mozivászon méretű felület, mi máson nézhetnénk itt a házimozit. Egy születő filmsorozat képei, amely a Villámrandik munkacímet kapta. Elegáns, szórakoztató, úgy jó, ahogy van. Szerintem sokat hallunk még róla…

„Kezdődik a karaoke verseny, indulsz?”
Hamarosan kezdődik a karaoke verseny, indulsz? – kérdezi tőlem egy alig öt perce megismert, újdonsült haver. Nem hinném, felelem bizalmatlanul. Pedig érdemes, a fődíj ugyanis egy hawaii út, két személyre! Mhm, konstatálom bugyután, miközben igyekszem palástolni, hogy meglepetésemben félrenyeltem az italt. Hát, nem rossz díj egy szülinapi bulin… Ennek ellenére csak megfigyelőként veszek részt az eseményekben. Hamarosan elkezdődik az est fénypontja, a verseny. A közönség szavaz. Nekem már megvan a favoritom, egy ismerős külsejű idősebb úr, vastag oldalszakállal, az egyik kedvenc Frank Sinatra dalommal indít. Stílusos, finom visszafogott előadás. A felhozatal vegyes, a hangulat kitűnő, mindenki részese a remek élménynek. Következik a döntő, amely kedvencem és egy fiatalabb vetélytársa között zajlik, aki szintén nagyszerű. A szelíd motorosokból jól ismert banda, a Steppenwolf slágerével, a „Born To Be Wild” dalával kedvencem végleg lemos mindenkit a színről, egy rögtönzött, a közönség hölgytagjaiból összeállt vokál- és egyben tánccsapattal a háta mögött. Hihetetlen a hangzás, gyakorlatilag CD minőségben szól és hihetetlen a látvány, óriás show veszi kezdetét. A fődíjat boldog mosollyal fogadja, persze én is gratulálok. Bár csak egy kézfogásra megyek oda, ő udvariasan bemutatkozik. Kevin McNally, mondja. A Karib-tenger kalózai, Gibbs kapitánya! Volt alkalmam mindegyik részt jó párszor végignézni fiaimmal. Nagy kedvenc!  Na, erről beszámolok nekik, imádni fogják. A csevegés során kiderül, hogy egy magasan kvalifikált, angol színházi színészhez van szerencsém, innen a szerteágazó repertoár. Egyre jobban elmerülünk a szakmai témákban, aminek egy fürdőruhás félőrült vet véget, aki közli, hogy mindenki jöjjön a medencékhez. A sziklafürdőben kialakított jacuzzin már meg sem lepődöm, de a medencébe vezető, méretesebb csúszdára azért még rácsodálkozom. Bár, miért pont óriáscsúszda ne lenne ebben a házban?!  A többieket követve én is csúszom, természetesen. A víz ugyan meleg, persze fűtött, de a hőmérséklet inkább őszivé alakul, így nem mondom, hogy nevetőgörcsöt kapok, amikor kiszállok. A szám sarkában bujkáló mosollyal azonban mégis konstatálom: valahogy így néz ki egy buli errefelé, ahol a magányos sztárok élnek…
Korábbi postok:
Az első főszerep
Belépés Az Ajtók ajtaján
Hollywoodi hétköznapok
Pálinkázás Tarantinóval
Így készül egy színészportré Hollywoodban
Amikor még a liftben is szupersztárral utazol
Az első casting
A Hollywood-jel árnyékában

Amikor pár hónappal ezelőtt közölték velem, hogy elmarad az aktuális filmünk budapesti forgatása Christopher Lambert miatt, gondoltam, ez is megy a jó lett volna polcra, a többi, meg nem adatott lehetőség mellé. Kiválasztottak egy kisebb szerepre, szerettek volna velem dolgozni, de a szerencsétlen körülmények folytán valahogy mégsem jött össze.

Az előző rész tartalmából: Belépés Az Ajtók ajtaján, avagy a The Doors-szentélybe!

Sorsszerűen közeledett…
Úgyhogy nem is tudtam pontosan megmagyarázni magamnak, ez alkalommal miért is megyek az Államokba. Nem volt konkrét feladatom, de három hétre tervezett utam sorsszerűen közeledett, úgy látszott, meg kell történnie… Tudtam, hogy lesz egy találkozóm egy producerrel, de ez jelen esetben mellékesnek, lényegtelennek tűnt. Egyszer már elmaradt a forgatás, nem bíztam benne, hogy ebből még bármi lehet.
Apám hosszú és kegyetlen harca az élettel – egy 16 évvel ezelőtti baleset következtében tolószékbe kényszerítve – akkoriban már egyre nehezebben volt elviselhető. Nyilván leginkább az ő számára. Ismét kórházban volt. Kísértetiesen hasonlított minden a két évvel korábbi helyzetre, amikor először elindultam Amerikába. Most magánál volt, nem eszméletlen. Mindent tudott. Viccelődtünk a karácsonnyal, hogy mit szeretne. Nehezen indultam el… Két nap múlva, mikor az öcsém felhívott Pestről, bár felkészültem a hírre, mégis sokkolt. Apám elment.

“Be tudnál jönni esetleg a Glendale Studióba?”
Az ember ilyenkor minden kötelezettségének próbál eleget tenni, igyekeztünk mihamarabb megszervezni a temetést és az egész hazajövetelemet. Természetesen felhívtam a produkció illetékesét is, hogy értesítsem őket a változásról. Azt kérték, ha már kirajzolódik a visszautam pontos időpontja, mindenképp hívjam őket. Rendben, feleltem. Különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam a dolognak. Intéztem, amit tudtam és kellett. Másnap megcsörrent a telefon. Ivan? Igen, felelem. Kiderült már, mikor indulsz? Úgy tűnik, egy szűk hetem van még, mondtam a producer hölgynek. Szeretnénk neked adni egy nagyobb szerepet a filmünkben, be tudnál jönni esetleg a Glendale Studióba? – szólt a kedves hang a vonal másik végén. Mikor is? – kérdezem. Kettő körül? Nem felel meg holnap? Ma jobb lenne? Értem. Hát jó. Ebben az esetben ott leszek. Hm. Sok gondolat pereg le a fejemben, de igyekszem objektíven kezelni az eseményeket. Ne menjünk a dolgok elébe, hamarosan minden kiderül, kb. hasonló paneleket mondogatok magamnak.

Egy rossz hír… meg egy elég jó!
A filmről annyit tudtam Hódi Jenőtől, a film magyarországi producerétől (a Budapest Film Academy igazgatójától), hogy jönnek decemberben Magyarországra és kimondottan Christopher Lambertre – aki a film főszereplője – koncentrálva leforgatják az összes jelenetet, ami a három részben felmerül. Mert ez mozifilm és trilógia. Megnézték az én bemutatkozó anyagomat, tetszett és szeretnének egy szerepre a harmadik részben. Körülbelül ennyi információval rendelkeztem. A többit majd ott, mindjárt megérkezem és okosabb leszek, gondoltam magamban.
Rövid várakozás után megérkeznek a producerek, nem teketóriáznak, hamar rátérnek a lényegre. Van egy rossz hírünk és egy jó: Lambert már nincs a produkcióban, ezért a csúszás. A jó hír viszont, hogy téged akarunk helyette! Igen? – kérdezem és próbálok közönyösnek tűnni eközben. Hajlandó lennél átvenni a szerepét? – hangzik a nem várt kérdés. Hm… Nem igazán ismerem a könyvet. Mi a szerep pontosan? Próbálok közömbös maradni a témakörben, ami egyre nehezebben megy. A történet röviden: Phyllip Turk a világbank elnöke, rendkívül befolyásos figura. Intelligens, sármos, elegáns. Teljes uralomra tör. Ő, aki az egész kalamajkát okozza, tulajdonképpen a negatív főszereplő, az ördög maga. Öööö, kimondottan jól hangzik. Érdekes. Teszem hozzá tárgyilagosan. Mikor kellene megcsinálnom a munkát? Egy hét múlva forgatás…

Rengeteg szöveg
Értem, meg kell beszélnem az otthoniakkkal, a szomorú eseményekre való tekintettel. Ez teljesen érthető, hangzik a választ. A beszélgetés során annyi megtudtam, hogy az első két rész 90 százaléka már leforgott, csak az én jeleneteim hiányoznak, a harmadik rész, amiben a legnagyobb szerepem van, Budapesten forog. Tökéletes. Ezt a kb. 12 hiányzó jelenetet megpróbáljuk belesűríteni 4 napba, melós lesz, de ez van. Kíváncsi vagy az első rész előzetesére? – kérdezi tőlem a rendező, producer. Hogyne! – felelem kíváncsian. Eric Roberts az egyik főszereplő, ismered? Nyilván – felelem meglepve. Ez igazán impozáns, szuper. Elküldjük a könyvet és beszéljünk a továbbiakról. Helyes, várom – köszönünk el egymástól. Egy ilyen lehetőség nem mindennap jön szembe az emberrel, azt meg kell hagyni…
Az egész családom megértő, mindenki segít az átszervezésben. A könyv izgalmas, az én szerepem szinte a legjobb a filmben. Rengeteg szöveg. Huh. Minél hamarabb meg kell állapodni, mert mindjárt itt a forgatás és a szöveg nem lesz kevesebb. Mindennap tanulok, amennyit csak bírok. Nem kis riadalom lett úrrá rajtam, amikor két nappal a forgatás előtt átküldték a végleges anyagot, melyhez nem kevés, eddig ismeretlen, teljesen új monológot csatoltak. Azt hittem, rosszul látok. Éppen kezdtem megnyugodni, hogy az első irgalmatlan masszán átrágtam magam, mindent tudok, majd megérkezett ez a kis meglepetés. Még fel is hívtam őket, de közölték, hogy nem tévedés és ne aggódjak, menni fog. Köszönöm szépen…

“Színházban is játszol? Akkor te igazi színész vagy!”
Az öltözőmet egy Turk feliratú papírtábla jelzi. Ismerkedés a stábtagokkal egyenként, ahogy ez megszokott és normális. A szöveget tudom, még ha álmomból keltenek is. Bebiztosítottam magam. A mennyiség azért kissé nyomaszt. Első napra kilenc oldal, szinte faltól falig monológ. Az első jelenetem három oldal, csak én beszélek. A világ vezetőit kell meggyőznöm arról, hogy át kell adniuk a hatalmat, nincs más lehetőség földünk megmentésére. Nagy kő gördül le a szívemről, amikor hiba nélkül lemegy. Kimondottan jól esik, a második napon egyesével odaszállingózó stábtagok elismerése, érdeklődése. Színházban is játszol? Akkor már értem. Te igazi színész vagy! Amerikában ugyanis két külön szakma a színházi és a filmszínész. Nincs időm hátradőlni, ugyanis a négy nap teljes erőbedobással és koncentrációval zúg el, mint egy gyorsvonat. Rengeteget tanultam ismét.
Természetesen a forgatás utolsó napjára is jutott egy kis izgalom. Reggel odajött az asszisztens és közölte velem, hogy a rendező üzeni, igazán jó volna, ha azt a szöveget is felvennénk most, ami eredetileg csak hangalámondás lett volna. Mi sem természetesebb, vágtam rá. Ha az eddigi mennyiséget el tudtam mondani, ezzel is megbirkózom valahogy. Mindenért meg kell dolgozni, nincs mese… Ilyenkor mindig eszembe jut a harcművész alapelvei közül az első: a legrosszabb helyzetben is nyújtsd a legjobb formád! Hamarosan kiderül, hogy sikerült-e. A film harmadik részét nem sokáre forgatjuk Magyarországon, én már izgatottan várom…

8512 Santa Monica Bouelvard. A cím megtévesztő, de ez alkalommal West Hollywoodban vagyunk. Rengeteg jó kis szórakozóhely van a környéken, de ez a kapualj azért nevezetes, mert e mögött az ajtó mögött próbált, élt, készített lemezfelvételeket az „Ajtók” nevű zenekar, vagyis közismertebb nevén a „The Doors”.

Az előző rész tartalmából…: Hollywoodi hétköznapok

A Jim Morrison által vezetett zenekar 1968 és 1972 között használta ezt a kis házikót irodaként is. Külön érdekesség, hogy az L.A. Woman című lemez teljes anyagát is itt rögzítették. A hely jelenleg semmilyen funkciót nem tölt be, azon kívül, hogy a tiszteletüket leróni vágyó zarándokok egyik találkozóhelye. Nyilván a Père-Lachaise temető Párizsban, ahol Morrison sírja van, a valódi zarándok hely, egyedülálló a maga nemében, aki járt már ott, tudhatja. Ez a hely azért közel sem ilyen forgalmas, bár egyre többen fedezik fel.  Többször felújították, átépítették. Nincs messze innen a Troubador nevű szórakozóhely sem, ahonnan szegény Morrisont többször kirúgták, botrányos viselkedése miatt, majd véglegesen ki is lett tiltva. Ez persze nem tartotta vissza őt attól, hogy időről időre, semmibe véve a tiltást, megpróbáljon bejutni. A hely egyébként nagyon népszerű a mai napig. Gyakran előfordul, hogy előzetes bejelentés nélkül olyan zenészóriások tűnnek itt fel, sőt tartanak rögtönzött több órás koncerteket, mint Prince, Sting és egyéb nagyságok. Persze a bejutás nem túl egyszerű. Lányok előnyben…

Ezen a soron van az egyik kedvenc kis helyem, ahova betérve összefutottam többször is Harry Dean Stantonnal, az egyik élő színészlegendával, aki a Párizs, Texas című film főszerepe mellett több mint 180 filmet tudhat maga mögött.

Láthatóan meg van kicsit rogyva, gondoltam magamban először, mikor megláttam. Mondjuk nem fiatal, jutott eszembe, talán hetven felé járhat. Mennyi film, az Alien-től kezdve, a Veszett a világig! Egytől-egyig szignifikáns alakítások, remek filmekben. Mikor hazaértem, úgy döntöttem, utánakeresek a neten, mikor is született. Döbbenten láttam az évszámot: 1925. Aha… Hoppá. Szeretném megélni ezt az életkort, így kinézni és folyamatosan dolgozni, ahogy Harry teszi a mai napig!

Azt nem tudom, hogy Harry találkozott-e személyesen a Doors bármely tagjával, szerette-e a zenéjüket, de én most szeretnék tisztelegni mindkettőjük előtt ezzel a dallal, ami akár a Párizs, Texas filmzenéje is lehetett volna…