A Hollywood-jel árnyékában

Sok mindent írtak már a lapok azokról a kollégáimról és persze rólam is, akik Magyarországon kívül is megmérették magukat. Ezek az anyagok vagy világsztárrá avatnak szinte bárkit – akár kétmondatos statiszta szerep után is –, vagy maró gúnnyal azt bizonygatják, hogy magyar színész maximum pincér lehet Hollywoodban. Ezért döntöttem úgy, hogy inkább én írom le mindazt, ami velem történt és történik, jót, rosszat egyaránt, mert az igazság odaát, vagyis ideát van…

Kiérkezésem után az egyik első dolgom volt felkeresni Hollywood egyik emblematikus helyét, magát a „Hollywood jelet”. Rengeteg filmjelenet játszódott ott, így nagyon kíváncsi voltam, milyen is lehet életnagyságban, teljes valójában. Amikor egyik ott élő barátom felajánlotta a lehetőséget a kirándulásra (mivel egy közeli utcában lakik), természetesen kapva kaptam az alkalmon.

A 15 méteres… betűk!

Én Santa Monica-ban lakom, izgatottan vettem a kanyarokat a mintegy 30 kilométerre lévő Franklin Avenue-ig. Alig pár tucat telefonhívást kellett megeresztenem, hogy eligazítást kérjek, és röpke egy óra alatt már ott is voltam a napfényben ragyogó utcácskában. Onnan már messziről virított az akkor még távolinak és aprónak tűnő híres felirat: Hollywood! Megérkeztem, gondoltam…

Kedves ismerősöm már előre figyelmeztetett, hogy hozzak magammal vizet, hiszen egy ilyen verőfényes napon elkel az itóka, a kb. két órás „hiking”, azaz túra alatt. A felvezető (kezdetben beton-) úton azért betértünk egy könnyű kávéra – egy olyan igazi amerikai „aligkávéra” –, ami tovább fokozta az „Amerikában vagyok” feeling-et.

Szóval elindultunk a Lee-hegynek fölfelé, hogy közelről is láthassam a tizenöt méter magas betűket. Tipikus hétvégi program ez errefelé, turisták, túrázók, futók és biciklisták is előszeretettel látogatják a hegyet. Találkoztunk békésen baktató, nyugalomra, kikapcsolódásra vágyó „zarándokokkal”, néha egy-egy őrült száguldott el mellettünk, az amúgy sétálgatva is megterhelő terepen.

A hegygerincet elérve, megpillantottuk a lábaink elé terülő Los Angelest, egészen az óceánig leláttunk: nyugalommal és egyfajta csodálattal töltött el. Ez az a látvány, amit egy fénykép képtelen visszaadni, ezt hamar konstatáltam, így az elmém memóriagombját igyekeztem kattogtatni, gyors egymásutánban rögzíteni az elém táruló látványt. A költői képet néhány perc múlva egy eleinte apró, majd egyre erősödő zaj zavarta meg.  Mozgolódásra lettem figyelmes, ami aggasztóan közelinek tűnt. Ismerősöm – nem kis ijedséggel a hangjában –, közölte, hogy egy „mountain lion”-hoz, azaz egy hegyi oroszlánhoz van szerencsénk, akik gyakran megfordulnak errefelé.

Egy sziszegő fekvő rendőr

Igazan szép lenne itt meghalni – gondoltam magamban, „De nem veszélyesek, ugye?” – kérdeztem kicsit berezelve. Kedves barátom érdeklődni kezdett, hogy nem olvastam-e a támadásokról, amik elég gyakoriak errefelé… „Most viccelsz?” – kérdeztem még jobban berezelve, de kiderült, hogy egyáltalán nem viccelt. Oroszlánnal, közeli ismeretségre maximum a Metro Goldwyn Mayerrel akartam csak lépni, úgyhogy javasoltam, hogy haladjunk tovább, igen határozott léptekkel. Mert szégyen a futás, de… Futás közben azon gondolkodtam, hogy ki járt rosszabbul, mi vagy az az ismerősöm, aki kobrába botlott a Lee-hegyen, az út kellős közepén. Ott pöffeszkedett és – finoman szólva – elállta az utat. Ismerősöm, botor módon egy kővel próbálta meg elijeszteni a nem túl barátságos fekvő rendőrt.  A kőnek a kígyó kicsit sem örült, a levegőbe emelkedett és botként kiegyenesedett. Ő pedig, hanyatt homlok menekült, árkon-bokron szaladva, buckákon, gödrökön, nem törődve bokával, térddel, heggyel, hőséggel. Szóval, ilyen kellemes gondolatok cikáztak a fejemben és az is bevillant, hogy az ilyen helyeken térerő sem nagyon van, bár a mai napig nem tudom, kit akarhattam ebben a helyzetben felhívni.

Hollywood: “mintha-ország”

Arra viszont jó volt a kis kalandunk, hogy meglepően gyorsan elértük a hegygerinc másik oldalát. Onnan letekintve azonban a látvány feledtette a felmerülő kellemetlen gondolatokat. Megpillanthattuk a mamutváros másik részét is, a „Valley” azaz a Völgy felőli részt. Csak egy hegyi oroszlán és egy kobra emléke kellett hozzá és már fent is voltunk a hegytetőn, olyannyira, hogy a Hollywood felirat mögé kerültünk. Bár szívesen megnéztem volna elölről is, de jó is lenne lábat lóbálni a felirat egyik betűjén ülve, ahogy az a filmekből derengett. De most már mögé kerültünk, sebaj, akkor először pillantsunk be a „kulisszák” mögé.  Írhatnám, hogy ez egy csodálatos építmény, nem véletlenül vált szimbólummá. Írhatnám, de akkor hazudnék. Tulajdonképpen egy „papírmasé” maga a felirat, kissé összetákoltnak tűnő, vasra vert támasztékaival, nem éppen egy komolyan átgondolt és kidolgozott építmény. Ez lenne a JEL? Megdöbbentem, de aztán rájöttem, hogy ez HOLLYWOOD, azaz „mintha-ország”. A filmgyártás fellegvárában, miért éppen a JEL lenne nem díszletszerű?  Elölről persze már tekintélyt parancsoló és lenyűgöző volt. Egy üzenet, egy hely ahol az ember azt érzi, bármi megtörténhet. Hát, egy-két dolog velem is történt…