Egyfajta elégedett büszkeséggel töltött el a hír, hogy érdeklődik utánam egy manager. A mostani nehéz helyzetben, ami azért a film fellegvárában is érzékelhető, ez elég hízelgőnek tűnt. „Mégiscsak hallottak rólam errefelé” – gondoltam magamban. Az azért hamar kiderült, hogy az egész egy ismerősömnek köszönhető, nem pedig az ismertségemnek, de sebaj, a tényen ez mit sem változtat.
Az előző rész tartalmából: Az első casting
Elindultam tehát első találkozónkra, amire Beverly Hillsben került sor, egy igen elegáns környéken. Jártam már erre ezelőtt is, de a találkozó apropója mindenképp felvillanyozott. Igyekeztem megfelelőképp felkészülni, kikerestem a neten az adott címet és az útvonaltervezővel hozzávetőlegesen számításba vettem, mennyi időre lesz szükségem, hogy odaérjek. Nyugalommal konstatáltam, hogy egészen emberi távolságra van Santa Monicától, ahol lakom, így negyven perc elegendőnek tűnt az úti cél eléréséhez. Eljött az idő. Bevágom magam az autóba és már indulok is. Minden megvan, ami kell. Van víz, hiszen mégiscsak sivatagban vagyunk, lelkemre kötötték, hogy mindig legyen nálam, hisz bármi megtörténhet… GPS? Megvan, így nem keveredem el. Aki előre gondolkodik, időt spórol. Hihetetlen szervezett vagyok…
Gyönyörű az idő, a változatosság kedvéért, mint szinte mindennap. Már az autópályán is vagyok, minden a tervezett módon halad. Egy kis rockzene a rádióból elengedhetetlen. Lent az ablak, kellemes kis szellő birizgálja a lelket. Negyedórája száguldok, természetesen a megengedett sebességgel (se több, se kevesebb), nem követek el egy apró hibát sem. Egyszer csak megpillantom az előttem álló autósereget, lassul a forgalom, majd leáll. Ránézek az órámra, 12.35. Na nem, biztos csak a szemem káprázik. Ilyenkor nem lehet dugó, az képtelenség… Pedig van.
Sivatagban, légkondi nélkül
Nem baj, vigasztalom magam, 1-ig van még idő bőven. Micsoda szerencse, hogy elindultam hamarabb. 12.45-kor kissé nyugtalanul kezdem érezni magam, nemcsak az araszolgatás miatt, de időközben az álló helyzetben történő várakozástól – kellemes kis szellő hiányában –, eléggé melegem van már. Nem érkezhetek meg átizzadva! Ablak fel, légkondi be! Úgy tűnik, nem működik, uhhh. Erre nem számítottam. Az első találkozásunkat nem késhetem le… Ezt nem hiszem el. Tíz perc múlva ott kellene lennem és meg sehol nem vagyok. Vagyis valahol vagyok, de megközelítőleg sem ott, ahol lennem kéne. Szakad rólam a víz a melegtől és már az idegességtől is. Iszom egy kis vizet, teljesen kiszáradtam. Jobban izzadok. Fel kell hívnom őket, hogy a forgalom miatt blablablabla… Hú, de utálok késni.
A kellemes hangú titkárnő megnyugtat, hogy itt ez normális, ne aggódjak, várnak. Jó! Röpke 15 perces késéssel megérkezem, kissé csapzottan, a parkolóőr fogad. De szerencse, hogy hoztam magammal egy plusz zakót, rendezettebb külsőt kölcsönöz valamelyest, talán. Rohanok a lifthez, persze be kell jelentkezni a recepciónál, kihez jöttem, hogy hívnak, stb.
“De ismerős! Vajon melyik filmből?”
Épp záródik a liftajtó, de még elérem, és vállal, egy hanyag mozdulattal visszalököm, ahogy otthon szoktam. Egy szőke hölggyel találom magam szemben, akit meglep ez az erőteljes antré. Egy röpke sorry-val és egy finom mosollyal próbálom enyhíteni az intenzív betörést a liftbe, majd zavartan a táskámban kezdek keresgélni, vajon minden itt van-e. A lift megáll, én indulnék is azonnal, de a hölgy is ezt teszi, szinte filmjelenetbe illően összetorlódunk, tessék, mutatok előre. Ez csak a második, én még maradok. Illedelmesen elköszönünk. De ismerős… Nagyon hasonlít Cameron Diaz-ra. Biztos csak elnéztem, van ilyen.
Végre itt vagyok, de nem maradunk az irodában, mert a manager asztalt foglalt egy híres étterembe. Ebéd a South Beverly Grill-ben. Nem hangzik rosszul… Szép kis hely, bár a berendezés meglepően „hétköznapi”. Miközben csevegünk, szép lassan kiderül, hogy a leghíresebb ügynökségek, melyek a legnagyobb sztárokat képviselik az étterem környéken találhatóak. Színészek és managereik rendszeresen megfordulnak itt, ettől különleges a hely. Foglalás nélkül azért nem biztos, hogy sok sanszunk lett volna leülni. Az étterem kellőképpen visszafogott, diszkrét kis boxokban lehet elfogyasztani az igazán minőségi és rendkívül egészséges alapanyagokból készült ételt. Steaket eszünk, természetesen. Csak hogy adjunk a szervezetnek. A pincérek és pincérnők szinte kivétel nélkül felfedezésre váró színészek, akiknek talán holnap, talán évek múlva jön el a pillanatuk, ki tudja? Ebben a városban bármi megtörténhet. Mindenesetre szinte mindenki modell külsejű közöttük.
Miközben újdonsült munkatársam azt ecseteli, hogy itt szokott Al Pacinóval összefutni, szerényen megjegyzem, hogy a liftben összefutottam egy hölggyel, aki nagyon emlékeztetett…
„Persze, ő volt, Cameron Diaz!” – hangzik a válasz, itt lakik a házban ő is. Én pedig bugyután tömöm magamba a falatokat és mosolygok… Ez is egy nap.
Élvezettel olvasom a beszámolóidat! szívböl kívánom, hogy amiért kimentél, az sikerüljön!!!!
Nagyon kellemes, közvetlen a stílus, amiben írsz. Várom a további törtéseket.
Fantasztikus olvasni ezt a blogot. Lényegretörő, hiteles, humoros és felettébb izgalmas. Néhány helyzeten nagyon jókat mosolyogtam – hihetetlen, miket produkál az élet. 🙂 Gratulálok és további sok sikert kívánok!
Már az előző két írás is reménytkeltő volt, de most már azt mondom, hogy az internetes fórum mellett, bár melyik lap közölhetné az írásokat.
Szívből gratulálok és további sok sikert kívánok!
A NAGY vagy életet megváltoztató napok valahogy mindig így kezdődnek, és később meg elgondolkozol, normál esetben ez létre se jöhetett volna. Vagy ha valaki mesélné neked, el se hiszed, csak azt gondolod ez a jó kis körítés a story-hoz. De közben meg mégis, és érzed kivételes vagy és most megváltozott valami.
És ha mégse a Nagy nap lenne, akkor is ezen már túl vagy, és a következő ilyen alkalomnál meg kisujjadból kirázod a szitut, oh te ezen már túl vagy, és tudod mi jön, és akkor végre az idegeskedés majd elmarad, és nem lesz amiatt izzadás….