Így készül egy színészportré Hollywoodban

Végre elkészült! Nem volt egyszerű, de megvan. Amikor először elhangzott a kérdés, hogy van-e, zavartan vontam meg a vállam, nem hiszem, nem tudom, válaszoltam. Mi is az a headshot pontosan? Mikor már az ötödik ember hozta szóba, aki ráadásul a színészet tanárom volt, Johnny Coppola, kezdtem magam kínosan érezni. „Nem, nincs headshotom, de már régóta gondolkodom rajta, nincs valami tipped, hol tudnék csináltatni?” – kérdeztem vissza csípőből. „Megvan rá a legmegfelelőbb emberem” – felelte sokat sejtetően…

Az előző rész tartalmából…: Ahol még a liftben is szupersztárral utazol…

Coppola tanár úr embere
A headshot speciális fotósorozat, egy igazán jó portré, aminek sajátságos „törvényei”, szabályai vannak. Igen, tulajdonképpen egy színészportré, ami egyedi stílusban készül el, kimondottan arra a célra, hogy a színész legelőnyösebb oldalát mutassa be (eddig nincs is benne semmi különös), de ugyanakkor lássuk a fotón, hogy mi jellemzi leginkább az ő karakterét.  Tehát ha egy színész hősszerelmes figurákat szeretne látszani, akkor olyan headshot kell, amire a producer/rendező stb. ránézve, rögtön meglátja benne azt. Sok fotóssal dolgoztam már itthon, de ilyen kitételek alapján senki sem fotózott még. Igazán kíváncsi voltam, mi is az óriási különbség, ami annyira különlegessé teszi a headshotot.

Elkezdtem a neten keresgélni, nagy színészek kevéssé ismert fotói után kutattam. Mitől jók? Mit árulnak el magukról? Természetesek, az szembetűnő. Talán a világítással operálnak. Látok régi stílusú hollywoodi arcképeket, színeset, fekete-fehéret, ahogy végigpásztázom kedvenceimet a hatvanas évektől napjainkig. Megannyi stílus, megannyi arc, élet, mondanivaló, karakter, történet. Mintha egy filmből lenne kifotózva némelyik. Szinte látom a figura mögötti történetet. Honnan jön, ki is ő valójában? Mit csinált tegnap este, vagy mielőtt éppen a fotózásra ment? Kezdem érteni, miről is szól valójában ez a fajta képmás. Vicces, hogy ennyi, szakmában elöltött év után, most fedezem fel csak igazán a jó színészportré lényegét, most értem meg, miért is van erre szükség. Jobb később, mint soha, de holnap végre kiderül, milyenek lesznek az enyéim. Kiválasztottam ugyanis Coppola tanár úr emberét, akiről azt mondják, igazi nagymenő. Modell volt, majd fotós lett és kimondottan erre a területre szakosodott, mert ez Amerikában külön „iparággá” nőtte ki magát.

A bemutatkozó anyaga igazán kifejező és meggyőző volt. Ismert színészt ugyan nem véltem felfedezni a reklámanyagban, de a sugárzó tekintetek, elegáns mosolyok, szemekben megcsillanó fények tudatták velem, hogy nem kísérletezni megyek hozzá. Vérbeli profiról van szó, aki nem ma kezdte.

“Pozitív hőst lát bennem”
Az első találkozónkon kissé távolságtartónak, mégis kíváncsian fürkészőnek éreztem őt. Persze barátságos volt. Megkínált kávéval, üdítővel. Arról faggatott, milyen képeket szeretnék. Zavarban voltam, nem igazán döntöttem el előre, hogy milyen fotók készüljenek. „Nyitott vagyok az ötleteire” – feleltem.  Ő egy pozitív hőst lát bennem egyenes, nyitott, férfias tekintettel.  Lát egy öltönyös karaktert, aki lehet nyomozó, ügyvéd vagy valami hasonló, és a kissé hanyagabb eleganciájú rossz fiút. Meglepődtem, hogy a magyarországi rossz fiú skatulyám utoljára ötlött fel benne, de határozottan tetszett az irányvonal.

Közben arra gondoltam, hogy igazi kezdőnek tűnhetek a szemében, ő találja ki, hogy milyen zsánerű képeket, azaz szerepeket kell fotóznunk rólam, de ez egy kísérlet, kiruccanás, meglátjuk, mi lesz belőle.

A „kellék”: három különböző ruha. Megszokott. Eddig nincs semmi különös a dologban, de vajon a fotózás maga mitől olyan különleges? Az ár kissé borsosnak tűnt, de hamar kiderült, hogy ez még egy visszafogottabb kategóriába tartozik. Szuper.

Eljött a reggel, megérkezem a helyszínre, ami nem más, mint a fotós otthona, ahol az előzetes egyeztető beszélgetés is zajlott. A fotózás maga egy garázshoz hasonló építményben lesz, a belső udvaron. A megfelelő időpontban pont oda süt be a nap abban a szögben, pont úgy és amennyire kell, mégsem ver telibe. Hm, érdekes.  Smink szinte nincs is, csak az arcpírt neutralizáló, alapozó korrektor, amit ő maga helyez fel, határozott kriksz-kraksz mozdulatokkal a megfelelő helyekre.

“Ja, azok a tavalyi árak…”
A garázs fénycsíkkal elválasztott első felében egy kis tákolt építmény vár. Egy trónszerű valami, amire fel is tessékel fotósunk. Különös látványt nyújt a láda, aminek tetején egy még kisebb láda áll, azelőtt egy négy rétbe tekert szőnyeg hever. El is helyezkedem a kisebbik láda tetején, törökülésben, ahogy megkér. Mint kiderül, a szőnyeg egyfajta lábtartóként funkcionál. Ebben a pozícióban épp akkora vagyok, mint állva ő, mégis ülök. Ügyes trükk ez is, ahogy a természetes, beszűrődő fény is remek.

Ami utána következett, azt nehéz szavakba önteni. A fotós végtagjaimat tekergeti, teljesen természetellenesnek tűnő szögekbe, irányokba; ilyet még nem tapasztaltam. Kezdem magam robotnak, vagy még inkább marionett figurának érezni. Erre aztán kíváncsi vagyok, hogy mutat majd a képen.  Ráadásul minden egyes általa jobbnak gondolt beállítás után, sajátságosan kiereszti a levegőt és egy erőteljes sziszegő hangot hallat, „We’re right on the money!” (Rajta vagyunk a pénzen!) kijelentéssel megtoldva. És ha már a pénz: az ár kicsit többre sikeredett, mint ami a Johnny Coppola iskolájában kapott tájékoztató füzetben szerepelt, mivel a kiajánló sajnos tavalyi volt…

A fotókat meglátva azonban meggyőző az eredmény: mennyi minden tükröződhet vissza egy arcról! A legtöbb válogatásra csak egy képet küld rólad az ügynököd és az alapján döntik el, behívnak-e egyáltalán, vagy sem. Ennek az egy képnek meg kell mutatnia, hogy ki vagy, szembe kell nézned, nem árt egy apró mosoly, ha beleillik a karakterbe, no retus, hiszen, ha élőben meglátnak, hamar kiderül, hogy mi a valóság. Persze az sem árt, ha az a kis fény is megcsillan a szemedben…

Több száz kép készült rólam, amiből kedvemre válogathattam. A fotós arra is figyelmeztetett, hogy sok válogatáson, nyomtatott formában kérik a képet, nem elektronikus úton. Nyomtatásnál pedig érdemes még előtte fényelni az általam kiválasztott képeket. Persze, az sem mindegy, hogy kivel! Én csak velük dolgozom, mondta és átadott egy újabb apró kiadványt, egy erre szakosodott cég nevével, címével, telefonszámával. Azt már mondanom sem kell, hogy természetesen a tavalyi tájékoztatót, a tavalyi árakkal… Erre már az arcizmom se rándult, ahogy arra sem, miután elmentem az első fontos meghallgatásra, mit hagytam otthon? Természetesen a vadonatúj csodálatosan kinyomtatott headshotomat.