Pálinkázás Tarantinóval

Kedves barátom, Bokor Balázs Los Angeles-i magyar főkonzul a vonal másik végén azt kérdezi, ráérek-e egy kis összejövetelre, melyet a követségen, a Bell Air Crest főtermében rendeznek meg. Szerény, kis esemény, nem lesznek túl sokan, de részt vesz rajta pár ismerős is, remek alkalom, hogy magyarokkal találkozzak. Muszáj azonnal választ adnom a szigorú névsor miatt, mert korlátozott a meghívottak száma. „Nagyon kedves vagy, hogy gondoltál rám” – válaszolom. „Mi is az apropó?” „Andy Vajnának adunk át egy életműdíjat” – feleli. „No meg Quentin Tarantinónak és Lucy Liunak.”

Az előző rész tartalmából…: Így készül egy színészportré.

Hirtelen nem tudtam megszólalni, de Balázs zavartalanul folytatta, mintha mi sem történt volna. „A szabadság vihara című, 56-os témájú dokumentumfilmben producerként való részvételükért kaptak egy kitüntetést, amit ezen az estén adok át. Jössz?” – kérdezi Balázs, megtörve a kissé kínossá nyúlt csendet. „Persze, hogyne. Mindenképpen. Szólhatok esetleg a…?” „Nem tudunk több helyet biztosítani” – szól a kíméletlennek tűnő válasz, mielőtt befejezhetném kérdésemet. „Felhívtam amúgy pár közös barátunkat – teszi hozzá –, jönnek ők is, úgyhogy akkor ott! Szervusz.”

Az igazat megvallva két vagy három héttel ezelőtt szóba került már az esemény a Magyar Házban, akkor oda is csődítettem pár barátomat, annak reményében, hogy tanúi lehetünk az ünnepélyes átadásnak. Akkor a rendezőn kívül (Colin K. Gray), nem volt jelen a többi alkotó. Viszont egész este hallgathattam szitkozódó barátaim szentségelését, hogy pont most jöttem vissza innen és onnan, ez volt az egyetlen szabad estém, stb. Próbáltam őket azzal vigasztalni, hogy legalább megnézhetjük a filmet, de ez akkor, nem bizonyult túl erős érvnek. Azért a rántott hús, a töltött paprika és a lángos, a jó kis magyar kaják, valamelyest kárpótoltak bennünket.

Parti a Mullholland Drive-on
Bel Air Crest, Los Angeles-ben, az autópálya melletti lejárótól, a híres Mullholland Drive másik oldalán helyezkedik el, egy hegyoldalban. Igazán elegáns környék, a bejáratnál portával, ahol biztonsági emberek állítják meg az eseményre érkezőket, a szigorú azonosítás kötelező. Karszalagot kap minden egyes, a gépkocsiban tartózkodó vendég. „A meghívó egy személyre érvényes” – közlik talán túl szigorúan, majd gázt adok és magunk mögött hagyom a kígyózó autósort.

A klubházban már többször jártam, tényleg impozáns helyszín, pont ideális és méltó egy ilyen esemény megrendezésére. A szakácsfiú, Péter jó barátom, a kaja garantáltan jó lesz, és legalább találkozom vele is. Az esemény 19 órakor kezdődik, így laza fél nyolcas érkezéssel, az illedelmes kb. 2o perc késéssel, tökéletesek vagyunk. Ahogy belépek, az első ember, akit megpillantok, Tarantino. Szűk társaságban beszél Andy Vajnával, akit természetesen jól ismerek, hiszen dolgoztunk együtt a Miniszter félrelép-ben és azóta is jó és szoros kapcsolatban vagyunk.  Most mégis úgy ítélem meg, nem lenne jó zavarni, vagy tolakodónak tűnni, ezért egy biccentéssel köszöntöm és a bárpult felé veszem az irányt. Az ilyen események azért általában némi feszültséggel töltenek el, most jól esik egy aperitif. Közben sorra jelennek meg az ismerős arcok. Van miről beszélgetni. Csodálatos a teraszról a kilátás, állapítom meg ismételten, miközben „rágyújtok” egy elektromos cigire. Igen, én is a green smoke-osok táborát növelem, de erről majd egy másik alkalommal.

“Tarantino rendkívül közvetlen, szerény és szimpatikus”
Az ünnepség maga gyorsan lezajlik. Balázs a tőle megszokott, diplomata flottsággal és eleganciával bonyolítja le a formaságokat.  Andy beszéde megindító, Tarantino rendkívül közvetlen, szerény és szimpatikus. A díj átvétele után a „csináljunk közös fotót minden ismert emberrel” tolongásból kimaradok. Nem az én világom. Ahogy a forgatagban Tarantino mellém keveredik, úgy érzem, meg kell ragadnom az alkalmat, hogy gratuláljak. Ezt nyomatékosítva, pálinkával koccintunk. Vicces, hogy Los Angelesben, Tarantinóval pálinkázgatok. Azt hiszem, ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy megkérdezzek tőle egy sor dolgot, amit olyan régen szeretnék… De ekkor  valaki hátulról hirtelen megkopogtatja a vállamat. Megszólal egy érces hang: „Ivánkám, hogy vagy? Ezer éve nem láttalak!” „Őöö, egész jól” – felelem, de nincs időm kifejteni, mert egy másik ismerősöm megragadja a vállamat és mire felocsúdom, mégiscsak egy közös fényképen találom magam Tarantinóval, ahol körülbelül a mellékelt értelmes arcot sikerül vágnom.

Kamarás Iván további sztorijai megtalálhatók minden héten a Best magazin 4. oldalán!