Kamerika

Leforgattam első amerikai filmfőszerepemet. Mozifilm és trilógia. Christopher Lambert szerepét végül én kaptam meg. Négy napos őrült tempó után, a rendező asszisztens bocsánatkérően közölte, hogy kéne néhány fotót csinálni rólam…

Az előző rész tartalmából: Buli Shrek apjánál

Nem véletlen, hogy ezen a fotón leginkább kicsavart szivacshoz, vagy citromhoz hasonlítok. A fotó a negyedik forgatási nap után készült. Utolsó nap lévén, ami belefér 24 órába, azt igyekeztük belepasszírozni. Sok munkát csináltam már, voltak nehéz menetek, de itt össze kellett szednem magam, hogy hozzam a tőlem várt formát. “Milyen fotókat csinálunk? Hol lesz a fotózás?” – kérdeztem a szintén hulla fáradt asszisztenstől, miközben arra gondoltam, hogy pillanatokon belül állva elalszom. “Néhány image fotót, természetesen a filmstúdió parkolójában” – felelte csodálkozva, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog és egyben a leghülyébb kérdés, amit csak feltehettem.

Magyarországon egy ilyen fotózás steril körülmények között, többnyire egy fotóstúdióban zajlik, bevilágítva, beállítva, vonalzóval megszerkesztve.  Akkor még nem tudtam, hogy a Glendale Studio parkolója tele van jobbnál-jobb helyszínekkel, bevett szokás, hogy ott készül néhány színészfotó… Bármikor rendelkezésre áll a gigantikus méretű lámpapark, amit a forgatáson is használtunk.

Mivel én másnap korán reggel már repültem Magyarországra, nem volt másik időpont, amikor megcsinálhattuk volna a képeket. A stáb többi tagja hullafáradtan elköszönt, természetesen mindenkit elengedtek, a forgatás befejeződött, csak mi maradtunk. A rendező-producer, a fotós meg én. Bevallom, hogy annyira fáradt voltam, hogy nem tudom megmondani, meddig tartott a fotózás. Lehet, hogy három óra, de az is lehet, hogy harminc perc. Tényleg nem tudom, teljesen elvesztettem az időérzékemet. Mire kiértünk a parkolóba, a fotós már bevilágította a helyszínt, bár a képek legnagyobb részét természetes fénynél csináltuk. Úgy látszik, egy filmstúdió parkolójában még a természetes fény is kicsit filmszerű, de lehet, hogy csak a fáradtságtól láttam különlegesnek. Naplemente előtti gyönyörű ragyogás: ezt láttam én, de ki tudja, mi volt valójában. Az biztos, hogy mire végeztünk, már sötét volt, jelezte is a fotós, hogy ha további képeket kér a producer, akkor le kell állnunk, mert újra kell világítania a helyszínt. Lehet, hogy az én tekintetemnek, de az is lehet, hogy a szintén fáradt producer pillanatnyi állapotának köszönhető, hogy erre már nem került sor. Én robotszerűen végrehajtottam a fotós és a producer instrukciót, amelynek végeredménye kb. 300 kép lett.

A fotókból még én is csak néhányat kaptam, de ha átküldték volna, akkor sem mutathatnám meg, mert természetesen hipertitkos. A produkció részleteiről sajnos, beleértve persze a fotókat is, a szerződésben szereplő titoktartási kötelezettség miatt többet nem írhatok. Remélem, hamarosan feloldják ezt a kikötést, és akkor megmutathatom a végeredményt és további részleteket is elárulhatok.

Ez a fotó pedig az utolsó képek egyike, a produkció nem fogja használni, így megmutathatom. Kezemben a fotózás legfontosabb kelléke, a napszemüveg, amely kisegít a bajból, véd, ápol és eltakar…

Az első főszerep
Belépés Az Ajtók ajtaján

A hétvége öles léptekkel közeledett és nekem fogalmam sem volt, hogy töltsem el. Régen voltam bulizni, úgyhogy tényleg szívesen kimozdultam volna már valamerre. Egy kedves ismerősöm meghívott egy partyra, amit egy forgatókönyvíró házában tartottak, a hegyekben. Én nem is ismerem az illetőt – kezdtem el szabadkozni. Erre ő megnyugtatott, hogy ne aggódjak, ő sem, viszont egy barátnője közeli ismerőse a házigazdának, aki garantáltan megengedte, sőt kérte, hogy mindenki hozzon magával valakit. Jól hangzik – gondoltam magamban. Akkor a bulikérdés kipipálva.

Az előző rész tartalmából: Az első főszerep

„Hírességek, magányra ítélve”
Amúgy „elég” ismert íróról van szó, ő írta a Shrek, a Zorro és a Karib-tenger kalózai forgatókönyvét is, többek között. A barátnője születésnapja a buli apropója, a helyszín: Malibu. Kifejezetten izgalmasnak ígérkezik egy igazi hollywoodi író házába ellátogatni. Nem hiszem, hogy unalmas este lesz…
Hat óra tájban elindulok, van még egy rövid találkozóm egy producerrel, a King’s Head nevű bárban, ami épp útba esik. Mintegy negyvenöt perccel később már robogok is Malibu irányába a PCH-en (Pacific Coast Highway), ami az egyetlen út erre, kétsávos, viszonylag forgalmas és persze nagyon gyakran beáll. A legnagyobb erénye, hogy az óceánpart mellett halad, így lenyűgöző a látvány, különösen ilyentájt, amikor a nap épp lenyugvófélben van. Ez a legfelkapottabb helyek egyike Los Angelesben. Híres sztárok, producerek, rendezők, színészek és írók vettek és vesznek itt házakat. Egyik utam alkalmával, volt szerencsém megnézni Cher komplexumát, persze kívülről. Ezt a típust láthatjuk az újságokban, általában felülnézetből, helikopterről fényképezve. A parton található házak a maguk egyszerűségével lélegzetelállítóak, a delfinrajok mindennaposak a part közelében. Rengeteg amerikai filmből köszön vissza ez a világ, bár olyan nehéz elhinni, hogy tényleg létezik, itt mégis megtalálható, valóságos. Nekem mégis a magány jut eszembe ezekről az elkülönített luxus apartmanokról. Egymás mellett sorakoznak, mégis gyakran kihaltnak, elhagyatottnak tűnik ez a környék.

„Kiugranak száguldó autóikból, a sötét mélységbe”
Míg elkalandoznak a gondolataim, természetesen elvétem a megfelelő irányt, de ezen csöppet sem idegesítem magam, kezdem megszokni, csak mosolygok rajta.
Jobbra kanyarodva a benzinkút mellett (ahol ittas vezetésért Mel Gibsont bekaszlizták, miután alig feltűnően, kis híján feldöntött egy kutat), folytatom utamat a hegynek felfelé, ami olyan a felhőkön átszűrődő fényeivel, mintha a holdon járnék. Szegény autóm hörög, zörög, szinte sír a meredek kaptatón, ami kissé aggaszt, hiszen nem lenne túl szerencsés a szűk hegyi utak valamelyiken lerobbanni. Amúgy tele van autóroncsokkal ez a környék, annak az ugyancsak hollywoodi filmekből ismerős, szép tradíciónak köszönhetően, hogy itt a mai napig nagy előszeretettel ugranak ki sztárok és egyéb kellőképpen őrült vállalkozók, száguldó autóikból, még mielőtt az belerohanna a sötét mélységbe. Tudnék neveket mondani…
Már az egyik hegy tetején járok, amikor meglelem a megfelelő táblácskát: jó helyen vagyok, megérkeztem. Épp kiszállok meggyötört járgányomból, amikor egy biztonsági őr kedvesen megkér arra, hogy legyek szíves igénybe venni a vendégek számára fenntartott parkolót, amihez egy földút vezet, igencsak meredeken, mert ez a leálló a tulajdonosoké. Aha, külön parkoló a vendégeknek, hát persze, mi sem természetesebb… A ház, mit mondjak pazar. Mediterrán stílusú, tekintélyt parancsoló, mégis otthonos, kis zegzugos sarkaival, melegséget árasztó kandallóival, szőnyegeivel és ízléses, apró kiegészítőkkel. Apropó, kandalló! Figyelmeztettek, hogy vigyek magammal pulcsit, mert hűvös lehet, de erre a hőmérsékletkülönbségre azért nem számítottam. Ahogy a nap kezd eltűnni a hegy mögött, a kellemes szellő kezd egyre hidegebbé válni, így nem igazán volt más választásom: irányba vettem a három bárpult egyikéből a legközelebbit. Egy Margarita koktéllal azért mégis könnyebben megy az ismerkedés és nem utolsó sorban a hideg ellen is véd. Különböző, kisebb társaságokba keveredem, mindenki igazán közvetlen, barátságos és kedves, mintha ezer éve ismernénk egymást. A házigazdának is bemutatnak, bár kissé felszínes és kötelező protokolltalálkozás lesz belőle, de hosszú még az este. Egy vetítés kezdődik a nappaliban, páran körbegyűlünk kíváncsian, hogy megtekintsük a szülinapos hölgy legújabb alkotását. Egészen véletlenül ő is író, mint a barátja, a vendéglátónk. A nappali közepén nyilván mozivászon méretű felület, mi máson nézhetnénk itt a házimozit. Egy születő filmsorozat képei, amely a Villámrandik munkacímet kapta. Elegáns, szórakoztató, úgy jó, ahogy van. Szerintem sokat hallunk még róla…

„Kezdődik a karaoke verseny, indulsz?”
Hamarosan kezdődik a karaoke verseny, indulsz? – kérdezi tőlem egy alig öt perce megismert, újdonsült haver. Nem hinném, felelem bizalmatlanul. Pedig érdemes, a fődíj ugyanis egy hawaii út, két személyre! Mhm, konstatálom bugyután, miközben igyekszem palástolni, hogy meglepetésemben félrenyeltem az italt. Hát, nem rossz díj egy szülinapi bulin… Ennek ellenére csak megfigyelőként veszek részt az eseményekben. Hamarosan elkezdődik az est fénypontja, a verseny. A közönség szavaz. Nekem már megvan a favoritom, egy ismerős külsejű idősebb úr, vastag oldalszakállal, az egyik kedvenc Frank Sinatra dalommal indít. Stílusos, finom visszafogott előadás. A felhozatal vegyes, a hangulat kitűnő, mindenki részese a remek élménynek. Következik a döntő, amely kedvencem és egy fiatalabb vetélytársa között zajlik, aki szintén nagyszerű. A szelíd motorosokból jól ismert banda, a Steppenwolf slágerével, a „Born To Be Wild” dalával kedvencem végleg lemos mindenkit a színről, egy rögtönzött, a közönség hölgytagjaiból összeállt vokál- és egyben tánccsapattal a háta mögött. Hihetetlen a hangzás, gyakorlatilag CD minőségben szól és hihetetlen a látvány, óriás show veszi kezdetét. A fődíjat boldog mosollyal fogadja, persze én is gratulálok. Bár csak egy kézfogásra megyek oda, ő udvariasan bemutatkozik. Kevin McNally, mondja. A Karib-tenger kalózai, Gibbs kapitánya! Volt alkalmam mindegyik részt jó párszor végignézni fiaimmal. Nagy kedvenc!  Na, erről beszámolok nekik, imádni fogják. A csevegés során kiderül, hogy egy magasan kvalifikált, angol színházi színészhez van szerencsém, innen a szerteágazó repertoár. Egyre jobban elmerülünk a szakmai témákban, aminek egy fürdőruhás félőrült vet véget, aki közli, hogy mindenki jöjjön a medencékhez. A sziklafürdőben kialakított jacuzzin már meg sem lepődöm, de a medencébe vezető, méretesebb csúszdára azért még rácsodálkozom. Bár, miért pont óriáscsúszda ne lenne ebben a házban?!  A többieket követve én is csúszom, természetesen. A víz ugyan meleg, persze fűtött, de a hőmérséklet inkább őszivé alakul, így nem mondom, hogy nevetőgörcsöt kapok, amikor kiszállok. A szám sarkában bujkáló mosollyal azonban mégis konstatálom: valahogy így néz ki egy buli errefelé, ahol a magányos sztárok élnek…
Korábbi postok:
Az első főszerep
Belépés Az Ajtók ajtaján
Hollywoodi hétköznapok
Pálinkázás Tarantinóval
Így készül egy színészportré Hollywoodban
Amikor még a liftben is szupersztárral utazol
Az első casting
A Hollywood-jel árnyékában

Amikor pár hónappal ezelőtt közölték velem, hogy elmarad az aktuális filmünk budapesti forgatása Christopher Lambert miatt, gondoltam, ez is megy a jó lett volna polcra, a többi, meg nem adatott lehetőség mellé. Kiválasztottak egy kisebb szerepre, szerettek volna velem dolgozni, de a szerencsétlen körülmények folytán valahogy mégsem jött össze.

Az előző rész tartalmából: Belépés Az Ajtók ajtaján, avagy a The Doors-szentélybe!

Sorsszerűen közeledett…
Úgyhogy nem is tudtam pontosan megmagyarázni magamnak, ez alkalommal miért is megyek az Államokba. Nem volt konkrét feladatom, de három hétre tervezett utam sorsszerűen közeledett, úgy látszott, meg kell történnie… Tudtam, hogy lesz egy találkozóm egy producerrel, de ez jelen esetben mellékesnek, lényegtelennek tűnt. Egyszer már elmaradt a forgatás, nem bíztam benne, hogy ebből még bármi lehet.
Apám hosszú és kegyetlen harca az élettel – egy 16 évvel ezelőtti baleset következtében tolószékbe kényszerítve – akkoriban már egyre nehezebben volt elviselhető. Nyilván leginkább az ő számára. Ismét kórházban volt. Kísértetiesen hasonlított minden a két évvel korábbi helyzetre, amikor először elindultam Amerikába. Most magánál volt, nem eszméletlen. Mindent tudott. Viccelődtünk a karácsonnyal, hogy mit szeretne. Nehezen indultam el… Két nap múlva, mikor az öcsém felhívott Pestről, bár felkészültem a hírre, mégis sokkolt. Apám elment.

“Be tudnál jönni esetleg a Glendale Studióba?”
Az ember ilyenkor minden kötelezettségének próbál eleget tenni, igyekeztünk mihamarabb megszervezni a temetést és az egész hazajövetelemet. Természetesen felhívtam a produkció illetékesét is, hogy értesítsem őket a változásról. Azt kérték, ha már kirajzolódik a visszautam pontos időpontja, mindenképp hívjam őket. Rendben, feleltem. Különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam a dolognak. Intéztem, amit tudtam és kellett. Másnap megcsörrent a telefon. Ivan? Igen, felelem. Kiderült már, mikor indulsz? Úgy tűnik, egy szűk hetem van még, mondtam a producer hölgynek. Szeretnénk neked adni egy nagyobb szerepet a filmünkben, be tudnál jönni esetleg a Glendale Studióba? – szólt a kedves hang a vonal másik végén. Mikor is? – kérdezem. Kettő körül? Nem felel meg holnap? Ma jobb lenne? Értem. Hát jó. Ebben az esetben ott leszek. Hm. Sok gondolat pereg le a fejemben, de igyekszem objektíven kezelni az eseményeket. Ne menjünk a dolgok elébe, hamarosan minden kiderül, kb. hasonló paneleket mondogatok magamnak.

Egy rossz hír… meg egy elég jó!
A filmről annyit tudtam Hódi Jenőtől, a film magyarországi producerétől (a Budapest Film Academy igazgatójától), hogy jönnek decemberben Magyarországra és kimondottan Christopher Lambertre – aki a film főszereplője – koncentrálva leforgatják az összes jelenetet, ami a három részben felmerül. Mert ez mozifilm és trilógia. Megnézték az én bemutatkozó anyagomat, tetszett és szeretnének egy szerepre a harmadik részben. Körülbelül ennyi információval rendelkeztem. A többit majd ott, mindjárt megérkezem és okosabb leszek, gondoltam magamban.
Rövid várakozás után megérkeznek a producerek, nem teketóriáznak, hamar rátérnek a lényegre. Van egy rossz hírünk és egy jó: Lambert már nincs a produkcióban, ezért a csúszás. A jó hír viszont, hogy téged akarunk helyette! Igen? – kérdezem és próbálok közönyösnek tűnni eközben. Hajlandó lennél átvenni a szerepét? – hangzik a nem várt kérdés. Hm… Nem igazán ismerem a könyvet. Mi a szerep pontosan? Próbálok közömbös maradni a témakörben, ami egyre nehezebben megy. A történet röviden: Phyllip Turk a világbank elnöke, rendkívül befolyásos figura. Intelligens, sármos, elegáns. Teljes uralomra tör. Ő, aki az egész kalamajkát okozza, tulajdonképpen a negatív főszereplő, az ördög maga. Öööö, kimondottan jól hangzik. Érdekes. Teszem hozzá tárgyilagosan. Mikor kellene megcsinálnom a munkát? Egy hét múlva forgatás…

Rengeteg szöveg
Értem, meg kell beszélnem az otthoniakkkal, a szomorú eseményekre való tekintettel. Ez teljesen érthető, hangzik a választ. A beszélgetés során annyi megtudtam, hogy az első két rész 90 százaléka már leforgott, csak az én jeleneteim hiányoznak, a harmadik rész, amiben a legnagyobb szerepem van, Budapesten forog. Tökéletes. Ezt a kb. 12 hiányzó jelenetet megpróbáljuk belesűríteni 4 napba, melós lesz, de ez van. Kíváncsi vagy az első rész előzetesére? – kérdezi tőlem a rendező, producer. Hogyne! – felelem kíváncsian. Eric Roberts az egyik főszereplő, ismered? Nyilván – felelem meglepve. Ez igazán impozáns, szuper. Elküldjük a könyvet és beszéljünk a továbbiakról. Helyes, várom – köszönünk el egymástól. Egy ilyen lehetőség nem mindennap jön szembe az emberrel, azt meg kell hagyni…
Az egész családom megértő, mindenki segít az átszervezésben. A könyv izgalmas, az én szerepem szinte a legjobb a filmben. Rengeteg szöveg. Huh. Minél hamarabb meg kell állapodni, mert mindjárt itt a forgatás és a szöveg nem lesz kevesebb. Mindennap tanulok, amennyit csak bírok. Nem kis riadalom lett úrrá rajtam, amikor két nappal a forgatás előtt átküldték a végleges anyagot, melyhez nem kevés, eddig ismeretlen, teljesen új monológot csatoltak. Azt hittem, rosszul látok. Éppen kezdtem megnyugodni, hogy az első irgalmatlan masszán átrágtam magam, mindent tudok, majd megérkezett ez a kis meglepetés. Még fel is hívtam őket, de közölték, hogy nem tévedés és ne aggódjak, menni fog. Köszönöm szépen…

“Színházban is játszol? Akkor te igazi színész vagy!”
Az öltözőmet egy Turk feliratú papírtábla jelzi. Ismerkedés a stábtagokkal egyenként, ahogy ez megszokott és normális. A szöveget tudom, még ha álmomból keltenek is. Bebiztosítottam magam. A mennyiség azért kissé nyomaszt. Első napra kilenc oldal, szinte faltól falig monológ. Az első jelenetem három oldal, csak én beszélek. A világ vezetőit kell meggyőznöm arról, hogy át kell adniuk a hatalmat, nincs más lehetőség földünk megmentésére. Nagy kő gördül le a szívemről, amikor hiba nélkül lemegy. Kimondottan jól esik, a második napon egyesével odaszállingózó stábtagok elismerése, érdeklődése. Színházban is játszol? Akkor már értem. Te igazi színész vagy! Amerikában ugyanis két külön szakma a színházi és a filmszínész. Nincs időm hátradőlni, ugyanis a négy nap teljes erőbedobással és koncentrációval zúg el, mint egy gyorsvonat. Rengeteget tanultam ismét.
Természetesen a forgatás utolsó napjára is jutott egy kis izgalom. Reggel odajött az asszisztens és közölte velem, hogy a rendező üzeni, igazán jó volna, ha azt a szöveget is felvennénk most, ami eredetileg csak hangalámondás lett volna. Mi sem természetesebb, vágtam rá. Ha az eddigi mennyiséget el tudtam mondani, ezzel is megbirkózom valahogy. Mindenért meg kell dolgozni, nincs mese… Ilyenkor mindig eszembe jut a harcművész alapelvei közül az első: a legrosszabb helyzetben is nyújtsd a legjobb formád! Hamarosan kiderül, hogy sikerült-e. A film harmadik részét nem sokáre forgatjuk Magyarországon, én már izgatottan várom…