Na, mi kell egy hollywoodi főszerep forgatása után? Még egy kis fotózás…

Leforgattam első amerikai filmfőszerepemet. Mozifilm és trilógia. Christopher Lambert szerepét végül én kaptam meg. Négy napos őrült tempó után, a rendező asszisztens bocsánatkérően közölte, hogy kéne néhány fotót csinálni rólam…

Az előző rész tartalmából: Buli Shrek apjánál

Nem véletlen, hogy ezen a fotón leginkább kicsavart szivacshoz, vagy citromhoz hasonlítok. A fotó a negyedik forgatási nap után készült. Utolsó nap lévén, ami belefér 24 órába, azt igyekeztük belepasszírozni. Sok munkát csináltam már, voltak nehéz menetek, de itt össze kellett szednem magam, hogy hozzam a tőlem várt formát. “Milyen fotókat csinálunk? Hol lesz a fotózás?” – kérdeztem a szintén hulla fáradt asszisztenstől, miközben arra gondoltam, hogy pillanatokon belül állva elalszom. “Néhány image fotót, természetesen a filmstúdió parkolójában” – felelte csodálkozva, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog és egyben a leghülyébb kérdés, amit csak feltehettem.

Magyarországon egy ilyen fotózás steril körülmények között, többnyire egy fotóstúdióban zajlik, bevilágítva, beállítva, vonalzóval megszerkesztve.  Akkor még nem tudtam, hogy a Glendale Studio parkolója tele van jobbnál-jobb helyszínekkel, bevett szokás, hogy ott készül néhány színészfotó… Bármikor rendelkezésre áll a gigantikus méretű lámpapark, amit a forgatáson is használtunk.

Mivel én másnap korán reggel már repültem Magyarországra, nem volt másik időpont, amikor megcsinálhattuk volna a képeket. A stáb többi tagja hullafáradtan elköszönt, természetesen mindenkit elengedtek, a forgatás befejeződött, csak mi maradtunk. A rendező-producer, a fotós meg én. Bevallom, hogy annyira fáradt voltam, hogy nem tudom megmondani, meddig tartott a fotózás. Lehet, hogy három óra, de az is lehet, hogy harminc perc. Tényleg nem tudom, teljesen elvesztettem az időérzékemet. Mire kiértünk a parkolóba, a fotós már bevilágította a helyszínt, bár a képek legnagyobb részét természetes fénynél csináltuk. Úgy látszik, egy filmstúdió parkolójában még a természetes fény is kicsit filmszerű, de lehet, hogy csak a fáradtságtól láttam különlegesnek. Naplemente előtti gyönyörű ragyogás: ezt láttam én, de ki tudja, mi volt valójában. Az biztos, hogy mire végeztünk, már sötét volt, jelezte is a fotós, hogy ha további képeket kér a producer, akkor le kell állnunk, mert újra kell világítania a helyszínt. Lehet, hogy az én tekintetemnek, de az is lehet, hogy a szintén fáradt producer pillanatnyi állapotának köszönhető, hogy erre már nem került sor. Én robotszerűen végrehajtottam a fotós és a producer instrukciót, amelynek végeredménye kb. 300 kép lett.

A fotókból még én is csak néhányat kaptam, de ha átküldték volna, akkor sem mutathatnám meg, mert természetesen hipertitkos. A produkció részleteiről sajnos, beleértve persze a fotókat is, a szerződésben szereplő titoktartási kötelezettség miatt többet nem írhatok. Remélem, hamarosan feloldják ezt a kikötést, és akkor megmutathatom a végeredményt és további részleteket is elárulhatok.

Ez a fotó pedig az utolsó képek egyike, a produkció nem fogja használni, így megmutathatom. Kezemben a fotózás legfontosabb kelléke, a napszemüveg, amely kisegít a bajból, véd, ápol és eltakar…

Az első főszerep
Belépés Az Ajtók ajtaján