Kamerika

Csak egy tengervizes uszoda van Los Angelesben a környéken. Megszenvedtem a napi ezer méteremért…

Annyi uszoda van Los Angelesben, hogy csak na, de a környéken csak ez az egy, és ez is egy suli tulajdonában van. Így kizárólag meghatározott időpontokban látogatható a nagyközönség számára. Ennek ellenére én szinte naponta úszom itt, törzshelyem lett, visszavonhatatlanul.

Kapcsolatom az úszással elég régre nyúlik vissza. Hat éves koromban tettem meg az első sikeres tempókat mellúszásban az Adrián, egy családi nyaralás utolsó napján. Felejthetetlen sikerélmény és különös nyugalom keveredett a lelkemben. Mintha repülni tanultam volna meg. Ha azt álmodom, hogy repülök, valahogy mindig úszom a levegőben, szabályos mozdulatokkal. A mellúszás tényleg jól ment, büszke is voltam az Úttörő Olimpián elért második helyezésemre. Ennyit az úgynevezett profi karrieremről ebben a sportágban. Letudva. A többi úszásnemet valahogy idővel mellőztem, ahogy maga az úszás is abbamaradt. Azért néha kellemetlen volt belegondolni abba, mi lenne, ha egy film kedvéért, mondjuk, gyorsban kellene úsznom, kicsit hosszabb ideig… Valahogy hozzátartozik azért az „alapdolgokhoz”, amit illene tudni.

Harminchárom évesen úszni tanulok

Egyik alkalommal, a szokásos mellúszó rutinomat végeztem Pesten egy nyugalmas uszodában, amikor elhatároztam: úszom egy hossz gyorsat! Maradandó élmény lehetett a medence környékén tartózkodóknak, ami azt illeti. A levegővétellel határozott problémáim akadtak, no meg a négy végtag összehangolásával. Bár nem fulladtam meg, de konstatálnom kellett a tényt: nem tudok gyorsúszni, ez bebizonyosodott. Nincs mese, meg kell tanulnom valahogy. Egy rövid hossz alkalmával sokkal jobban elfáradtam, mint fél óra mellúszásban. Szégyen vagy nem, de harminchárom évesen fel kellett hívnom egy húszéves barátomat, akivel együtt kempóztunk évekig. Kértem, hogy ex-vízilabdásként vegyen kezelésbe, hogyan is kezdjem. Eleinte nagyon cikinek éreztem ismert emberként néha szinte fuldokolni a különböző uszodák kisebb-nagyobb medencéiben, de később rájöttem, ez nem fontos. A sport szeretete, az egészség megőrzése a fontos. Az úszás azóta is fontos része az életemnek. Nem is lehet ez másként, hiszen apám úszó volt. Apám, aki fél éve hagyott itt minket. Szinte minden alkalommal eszembe jut, amikor belépek az uszodába. Mostanra eljutottam odáig, hogy naponta leúszom egy ezrest gyorsban, vagy vegyesben, bár a pillangóval azért még adós vagyok. Talán a tengervizes medence majd ösztönöz arra, hogy azt is megtanuljam és a sós vízről semmiképpen ne a SOS jusson eszembe.

Iván az iskolapadban
Iván kosármeccsen
Iván Tarantinóval

Úgy éreztem, vannak restanciáim a filmes színészképzésben. A Színművészetin voltak ugyan ilyen jellegű kurzusaink, a Kapás Dezső-Horvai István által vezetett osztályunkban, de érdekelt, hogyan is oktatják ezt az Államokban.

Az előző rész tartalmából: Az őrült város

Becsengetnek

Remek lehetőségnek ígérkezett Gazdag Gyula stúdiuma a UCLA-n, ami Amerika egyik legrégebbi és legnagyobb múltú egyeteme. Gyula akkor hagyta el a magyar főiskolai tanárok sorát, amikor én másodéves diák lehettem. Emlékszem a bejelentésre egy évadzáró alkalmával, amikor búcsút vettünk tőle. Mielőtt nekivágtam az amerikai útnak, felvettem vele a kapcsolatot és nagyon boldog voltam, amikor felajánlotta a lehetőséget, hogy „behallgathatok” az óráira. Filmrendezőket tanított. Éppen kapóra jött a lehetőség, mert abban az időben több produkció is felkért, hogy rendezzek. Nyelvgyakorlás szempontjából is remek kezdetnek kínálkozott az órákon való részvétel. Ennyi év után visszakerülni az iskolapadba pedig izgalommal töltött el. Megtudtam, hogy az órákon első sorban filmelemzéssel, forgatókönyv-fejlesztéssel és a vizsgafilmek előkészítésével, illetve azok forgatásával foglalkozunk. Több osztályba is „bekeveredtem”. Először fárasztó volt a háromórás előadások alatt, megszakítás nélkül koncentrálni, mert sok minden elveszett számomra a szövegből. Annak ellenére, hogy kéttannyelvű gimnáziumban érettségiztem, így elég stabil nyelvtudással érkeztem. Leginkább európai filmrendezők filmjeit vizsgáltuk, amelyek eredeti nyelven, angol felirattal eleinte kissé bonyolultnak tűntek, de idővel teljesen érthetővé váltak számomra is. A diákok mind rendkívül nyitottak és segítőkészek voltak egymással és velem is. Semmi rivalizálás, a cél mindig közös. Ha például az egyik diák vizsgafilmjének forgatókönyvét elemeztük, mindenki teljes erőbedobással igyekezett segíteni a problémás szálak elvarrásában, illetve a jobb megoldás kiötlésében. Gyula számtalanszor elmondta, hogy a film középpontjában a forgatókönyv áll, évekig fejlesztenek egy-egy anyagot. Addig dolgoznak rajta, amíg kristálytisztává nem válik a film célja, mondanivalója, a karakterek pontos leírása, azok viszonya, a történet előmenetelét segítő konfliktusok létrehozása, majd megoldása. Különösen érdekes volt számomra, amikor a színész viselkedésével, kiválasztásával, vezetésével kapcsolatos beszélgetések zajlottak, hiszen végre láthattam a másik oldalt is: hogyan működik egy filmszínész, a rendező szemszögéből.

Coppola-tanítvány lettem

Filmszínész. Ez is jellegzetesen amerikai. Magyarországon nincs ilyen, egy kis országban teljesen egybeolvad a színházi és a filmes munka számunkra. Mindannyian színházban játszunk évad közben, ami szeptembertől júniusig tart, nyáron pedig jöhetnek a filmek. Amerikában ez elég egyértelműen elválik egymástól. Szinte két külön szakma. Ezért is éreztem szükségét annak, hogy filmszínészképzésen is részt vegyek. Elkezdtem érdeklődni olyan iskola után, ami kimondottan erre összpontosít. Egy ismerősöm mesélt egy suliról és az ő mesteréről. Johnny Coppola, aki nem csak névrokonságban áll a Keresztapa híres rendezőjével, felkeltette érdeklődésemet.

Első találkozónk egy színházteremben jön létre, itt folyik az oktatás. Johnny arra kér, hogy mondjak el neki egy szabadon választott szöveget. Bármit. Magyarul mondjam el, teszi hozzá. Meghallgatja és bólogat. Na, ebből vajon mit érhetett?, gondolom magamban, bár csak arról beszélek, hogy ki vagyok, honnan jöttem és milyen szerepeket játszottam. A következő kérés, hogy egy magyar szerepemből tanuljak meg egy részt angolul, ami azt jelenti, hogy értette, amiről beszéltem?! Ezen sokáig nem gondolkodom, inkább kiválasztom Eugene O’Neil: Boldogtalan hold című előadásának Jim szerepét, ami nagyon közel áll a szívemhez. Alig várom, hogy kezembe kaparintsam az eredeti angol példányt és elkezdjek vele játszani. A jelenet, azt hiszem, hitelesre sikeredik, mert az alkoholmámorban úszó figurám egy erőteljes megnyilvánulásánál szegény tanár úr, ijedtében, szabályszerűen pattan egyet.

Sokat beszélgetünk arról, hogy tulajdonképpen mi a lényegi különbség a színház és a filmes színészi munka között. Johnny azt vallja, hogy amíg a színész kisugárzása a színházban leginkább egy méretes színpadi fejgéphez hasonlít, addig a filmben ez egy kis lézerpontban összpontosul. A kamera nagyon érzékeny a hazugságra. Míg a színházban, előfordulhat az, hogy az előadás alatt a színész éppen aznap este egy kissé kívül marad a szerepén egy-egy pillanatra, a technika mégis átsegíti úgy, hogy a közönség ebből mit sem vesz észre. Egy film esetében ez nem lehetséges, hiszen egy arcközeli betölti az egész mozivásznat, így a legapróbb nüansz is árulkodó lehet.

Iskolapadból a katedrára kerültem hirtelen

A csoportos órák kimondottan izgalmasak és nosztalgikusak is egyben, hiszen sok hasonlóságot fedezek fel a főiskolán tanult gyakorlatokkal. Érdekes ennyi év elteltével elkezdeni előröl azt, amit már lassan két évtizede gyakoroltam, amiért már ezerszer megküzdöttem és látszólag megtanultam. Az viszont, hogy egy másik nyelven megkapjam ezt a tudást, teljesen újszerű élménynek bizonyult.

Az itt szerzett tapasztalataimat lehetőségem nyílt tovább adni, amikor Hódi Jenő, a Pesten működő Budapest Film Academy igazgatója meghívott színészetet tanítani. Amerikában az iskolapadban, Magyarországon a katedrán. Én nagyon élvezem ezt a kettősséget, hiszek a nagy közhelyben: a jó pap holtig tanul. A hoolywoodi színészek többsége is, Robert de Nirótól Al Pachinóig, tanárokhoz jár, úgynevezett coach-okhoz, a színészi megújulás reményében.  Ebben a szakmában minden szerep egy újrakezdés, nulláról indulunk, újra és újra.

Szeretem Monicát. Mármint Santa Monicát. Olyan, mint egy kis tengerparti városka, dacára annak, hogy az óceánparti rész nincs igazán az általunk megszokott kiépített üdülőövezetté alakítva. Az itt lakók ugyanis elsősorban nem erre a célra használják. 

 Az előző rész tartalmából…: Verekedés két nővel

A jéghidegben fürdőző Iván

Mikor először keveredtem a partra, nem pontosan értettem, miért nincs ember a vízben. Miért nem fürdik senki? Én természetesen rögvest belevetettem magam. Döbbent tekintetetek szegeződtek rám. Hamar rájöttem, hogy a víz nagyon hideg, ezért az emberek leginkább a parton sütkéreznek. Közkedvelt játék a strandröplabda, meglepő módon. No meg a görkori, bringa, vagy nemes egyszerűséggel a futás. A páratlan Venice Beach és Malibu között húzódó 12 mérföld (közel 20 km) hosszú, kiépített betonút tökéletes terep a futáshoz, bringázáshoz, miközben gyönyörködhetsz az óceánban és szép lassan magad mögött hagyod a tömeget.

A kötélmászó nyolcvanas öregember

A mi házunktól kb. 8-10 percnyi gyalogút a part. Ha jobbra veszed az irányt, újabb 10-15 perc és meg is érkezel az egyik kedvenc helyemre, a móló előtt elterülő „gyűrűkhöz”. A messziről díszelgő óriáskerékről tudni fogod, hogy jó irányban vagy. Ez a rész különösen kedves nekem, időről időre valahogy mindig visszatérek ide. Az óceán közelsége, a tündöklő napsütés nyilván hozzájárul a kellőképpen cikinek hangzó Baywatch-feelinghez. Az életben azonban egészen más. Semmi negédes, habos-babos nincs a napszítta életmentő bodegákban, pusztán a hétköznapok tükröződnek vissza róluk. Ha magányos vagyok, vagy épp arra vágyom, hogy egyedül legyek, ha rossz kedvem van, ha pihenni szeretnék, vagy pont feltöltődni, lejövök ide.

A gyűrűkön remek lehetőség nyílik a testedzésre. Kimondottan előnyös a tornász múlttal rendelkezők számára, ügyességüket fitogtathatják a különböző öntöttvas korlátokon, ezen a felnőttek számára kialakított játszótéren. Minden mozogni vágyó megtalálja a korához, neméhez legjobban illő tréninglehetőséget. Egyik alkalommal egy 80 körüli bácsit láttam odatotyogni egy hosszú kötélhez, aki több ízben, könnyedén felkapaszkodott a kötél legfelső pontjáig, majd vissza! Azt hittem, rosszul látok.Aki jógázni, nyújtani vágyik, az is otthon érezheti magát a sétány mellett elterülő gyepen, ahol az igen látványos gyakorlatokat végző profik tartanak bemutatót. Megfordulnak itt kisebb harcművész csoportok is, akik akrobatikus elemekkel fokozzák az amúgy sem lanyhuló hangulatot.  Délután négy óra tájban rendszerint megérkezik a brazil különítmény, a capoeira szekció képviseletében, primitív hangszereikkel felszerelkezve.

Kipróbálhatod a szimpla vasgyűrűkön történő függést, trükközést, ha van némi halovány emlékképed a tornaórák bicskáiról, vagy egyéb figurákról.  Nem is ez a gáz, hanem az összefüggő gyűrűsoron lendületből való, oda-vissza végighaladás. Sokan kimondottan ezért járnak ide. Majomügyességű fiúk és lányok lendülnek a láncon csüngő vasgyűrűk egyikéről a másikra, szinte repülnek, miközben hihetetlen figurákkal teszik még bonyolultabbá az amúgy sem egyszerű mozgássort. Elképesztő teljesítmény és hihetetlen látványos. Nyilván ki kellett próbálnom, természetesen félrevonulva. Persze a kisebbik soron, amikor épp senki nem figyelt oda… Meglepő módon végig tudtam menni, de a technika teljes hiányával, nyers erőmet latba vetve, amire ez esetben nem voltam túl büszke. Teljes súlyommal lógtam lefelé, terhelve csuklóimat és a vállamat. Mit mondjak, nem volt kellemes! Van még mit gyakorolnom… A remek élmény után jöttem rá, hogy itt szinte természetes, hogy mindenki segít a másiknak elsajátítani a fogásokat, trükköket. Beszélget és kérdez az is, aki csak érdeklődik. Most már én is tudom…
…És a többiek!

Ha balra veszed az irányt, Venice felé, előbb-utóbb eljutsz az árusokig, akik sorban egymás után igyekeznek rád sózni kézzel készített portékáikat. Ezen a partszakaszon csak kézműves termékeket szabad árulni. Sem Santa Monica, sem Venice területéről nincsenek kitiltva a hajléktalanok. Gyakran felbukkannak az árusok között, hogy rendhagyó műsorszámaikkal némi pénzt gyűjtsenek. Igen kreatívak, láttam már a helyszínen összetört üvegeken mezítláb sétáló fakírjelöltet, vagy a táblával sétáló vállalkozót, aki egyszerűen ezt írta magára: „1 dollárért seggbe rúghatsz!”.

Néhány méterrel odébb található a Muscle Beach, a szabadtéri konditerem. Annak idején nagy előszeretettel gyúrt itt Mr. Schwarzenegger, aki megannyi pólón díszelegve tekint vissza ránk, Governator felirattal. Leginkább egy börtön szabadtéri konditerméhez hasonlít a létesítmény, magamutogatók, szerepelni vágyók előnyben. A jelszó: ne lepődj meg semmin és ne fotózz!

Önjelölt őrült akad a part teljes területén. Teljesen megszokott, hogy elszáguld melletted egy burnuszba csavart, hosszú szakállú görköris, hátára szerelt erősítővel, amelyből a nyakában lógó gitáron játszott virtuóz szóló sivít. Ő így önmegvalósít. A kávézók természetesen tömve, előttük zenészek játszanak. Az út szélén pedig omladozó pianínóból klasszikusan felcsengő dallamok stílusos aláfestést adnak a délutáni forróságban lassan hömpölygő zűrzavarnak.

Akkor se lepődj meg, ha egy leginkább punkhoz hasonló, skót szoknyás férfi, telistele piercinggel, nyájasan bevezet egy épületbe, amely előtt egy két fejű, élő teknősbéka néz veled farkasszemet. Ez ugyanis a tradicionális Creepshow, vagyis rémshow, ahol láthatsz különböző többfejű, illetve testű, bizarr élőlényeket, természetesen preparálva. Hamarosan elkezdődik a műsor is, amit maga, a skót szoknyás, punk fiatalember vezényel. Rekedtes kikiáltói hangja visszarepít a múltba, a cirkuszok régi világába.  Sokszínűségéről számot adva, a gyors felkonf után egy százas szöget kalapál bele egyik orrlyukába, majd következik a fúrógép… A következő fellépő az „Elektromos lány”, akinek érintésétől lángra lobban az alkoholos vatta. Ha a gyengébb idegzetűek közé sorolod magad, azt javaslom, ezt követően hagyd el a termet. Sajátságos stílusú konferansziénk ugyanis ekkor elkezdi tűzőgéppel magára aggatni az egydollárosokat, melyeket a közönség adományoz kimondottan erre a célra. Ennyi nekem is elég volt a rémségek kicsiny házából, de a látottak örök emlékeként megmaradnak.

Santa Monica, én így szeretlek…

Amikor felkértek egy akció rövidfilm forgatására, örültem, hiszen ilyet még nem csináltam. Úgy éreztem, végre kipróbálhatom magam ezen a területen is, kamatoztathatom az elmúlt években felhalmozott harcművészeti tapasztalataimat. Kíváncsi voltam, hogy készül egy akciójelenet Los Angelesben, ahol ehhez, lássuk be, igazán értenek.

Az előző rész tartalmából: Kosármeccs Nicholson székéből

A salsatudásommal nem vágnék fel

Magyarországon is volt már hasonló forgatásban részem, de azért itt egészen más lehet, gondoltam. A forgatókönyv egy hosszú jelenetre épült, melynek közepén hatalmas verekedés állt.  Shawn, fiatal barátom, aki színész, kaszkadőr, rendező, operatőr, koreográfus, vágó, hang- és utómunka specialista (csak ennyi), írta a sztorit. Régóta jóban voltunk, ismertem őt és mindig is lenyűgözött sokoldalú tehetsége. Itt az efféle sokszínűség bizony előfordul, hiszen mindennek központjában a film áll, és aki ezzel foglalkozik, rendszerint körbejárja az ehhez kapcsolódó rokon szakmákat is. Bár Shawn tudása, azt gondolom, így is különleges. Nagyon sokszor segített már az eddigiek során nekem, barátnőjével, Szilvivel együtt, aki egészen véletlenül magyar és amellett, hogy színésznő, hobbiként, salsa klubot vezet Santa Monicában. Részt is vettem pár óráján, mondván a színésznek szinte kötelező magába szívni a különböző táncstílusokat is, hiszen része a szakmának.  A salsatudásommal azért nem vágnék fel. Bár szorgalmas diáknak bizonyultam, de látva a vérbeli profikat, hamar rájöttem, hogy ezt kicsit hamarabb kellett volna elkezdenem, talán gyermekkorban.
Egy orvlövész áldozatává válunk

Az akciójelenet előkészületeinek legfőbb része leginkább a koreográfia elsajátításáról szól.  Három héten keresztül jártunk le egy tornaterembe, rávezető gyakorlatokat ismételgetve a legnehezebb elemekhez. Én egy Lukas nevű, Brazíliából érkezett figurát játszottam, akinek a harcstílusát capoeira elemek tették színesebbé. Mivel az alapjaim megvoltak, kimondottan ezekre a látványos mozdulatokra kellett koncentrálnunk. Az edzések felépítése klasszikus. Bemelegítés után nyújtás, majd jöhet a specifikus tréning, a mozdulatsor összeállítása, szinte elemenként történő páros gyakorlása. Két partnerem volt a jelenetben, két női partner, így különösen óvatos voltam. Minél többet gyakoroltuk, annál jobban kezdett kirajzolódni a verekedés stílusa, sokszínűsége. A lányok leginkább kung fu, wing chun és önvédelmi formákban dolgozhatnak mozdulataikkal, az én boksszal kevert capoierámmal szemben. Mindketten ellenem vannak.  A film címe „Végső teszt”, a jelenet lényege pedig, hogy pár perc leforgása alatt kell megvívnunk egymással, mielőtt a hegy mögött lebukik a nap. Ha a küldetést nem teljesítjük, egy orvlövész áldozatává válunk mindannyian. Mindez pedig a L.A. folyó medrében zajlik, ami rengeteg népszerű filmből lehet ismerős, a Grease-től kezvde, a Terminator 2-ig.  Fantasztikus helyszín, a folyó az év nagy részében csak vékony érként csordogál, így előszeretettel forgatnak az óriási, betonnal bélelt mederben. A koreográfia szerint egy meghatározott, viszonylag kis térben kell mozognunk, táncosok és harcművészek előnyben.
Háromszorosára duzzad egy éjszaka alatt

Én csak két okból aggódom: hogy fogunk elboldogulni a folyóval, hiszen kisebb produkcióktól hallottam már, hogy kicsit ódzkodnak tőle, mert komoly engedélyekre van szükség a forgatáshoz. Na, és a másik a forgatókönyvben szereplő időintervallum a naplementét illetően, hiszen a napnyugtát nem tudjuk megismételni, nem lehet újravenni. Gyorsan és pontosan kell dolgoznunk. Shawn megnyugtat minket, hogy minden rendben lesz, aggodalomra semmi ok, bízzuk rá a dolgot, majd ő mindent megold.

Az első pár nap teljesen rendben megy, a helyszín fantasztikus, a koreográfia remek. Az azért hamar kiderül, hogy a dialógusokat nem igazán tudunk felvenni, mert fúj a szél és a zörej torzít minden hangot. A hasznos forgatási órák száma pedig, a naplemente miatt, körülbelül három órára korlátozódik naponta. Észrevesszük azt is, hogy a folyó napról napra szélesedik, ami nem tűnik zavarónak egy ideig.  Egészen addig, amíg mintegy háromszorosára duzzad alig egy éjszaka alatt.  Ráadásul a közepén kialakul egy hatalmas mohasziget. A háttérben, az előző napig semmi zöld nem volt, így most kínos lenne, ha a jelenet közepén egyik kockáról a másikra kivirágozna a terep. A küzdőterünk is jelentősen lecsökken a változó vízszint miatt. Kényszerpihenő következik, nincs más lehetőségünk. Shawn naponta kijár a helyszínre és tájékoztat minket az aznapi állásról. Mindent megtesz a produkcióért. Gumicsizmában mohátlanít, ha kell, de valahogy az égiek nem tűnnek kegyesnek. Egyre jobban elkeseredünk, mindenki nagyon szeretné már folytatni a munkát.
Egy könyökütés betalál

Néhány nap múlva végre zöld utat kapunk fentről, megkegyelmeznek az égiek. Boldogan dolgozunk tovább, bár egyik nap, az én részem felvétele közben, egy könyökütés kissé betalál az egyik színésznő fejére. Én talán jobban megrémülhettem, mint ő, aki megtántorodott ugyan, de szerencsére semmi komolyabb baja nem történt. A feje búbjához ért a könyököm, kissé nagyobb lendülettel, nem pedig az arcához. Huhhh. Ez is tanulságos volt.

Még néhány nap forgatás, aztán vége, hiszen engem vár egy munka Magyarországon. Csupán pár nap és mindent be kell fejeznünk, az utolsó felvételektől, a szinkronmunkán át. Mikor már a repülőn ülök, azon gondolkodom, őrület, mennyi idő, energia van egy ilyen kis, alig ötperces jelenetben, ami olyan egyszerűnek tűnik…

Amikor kedves ismerőseim felhívtak, rögtön tudtam, hogy igen, ezt nem lehet kihagyni, annyira tipikusan amerikai, ezt látnom kell élőben…

Az előző rész tartalmából: Fotózás forgatás után

Igazi kosármeccs! Amúgy nem vagyok rajongó, bár gyermekkorom egy részét a kosárpalánk alatt töltöttem. Voltam leigazolt versenyző is, ami konkrétan egy meccs erejéig tartott. Ugyanis a kispadról berohanva a meccs egyharmadánál, nagy izgalmamban, a saját kosarunk alatt álló ellenséges csapat egyik tagjának passzoltam a labdát. Annyira új voltam, hogy a saját csapatomat sem ismertem. Soha nem felejtem el a többiek rosszalló tekintetét, az edző csalódott felháborodását. Éreztem mindenesetre, hogy az én helyem valahol máshol van. Na, ennyit rövid kosaras karrieremről…

Milyen fitt mindenki

Visszatérve a profikhoz, a meccs ígéretes eseménynek tűnt. Jótékonysági rendezvény, amit a televízió is közvetít. Hírességek mérik össze erejüket a Ball Up kosárcsapat tagjaival. Ez elsőre talán nem sokat mond, de hamarosan többet tudok, ígérik a többiek.

A helyszín baromi messze van, a California University területén, ami egy kis városkának tűnik hatalmas méretével, megannyi bejáratával. Lehet benne kavarogni, az már biztos. Aki már járt efféle intézményben, tudhatja, miről beszélek. Óriási épületek parkokkal, parkolóházakkal, remek lehetőség elkeveredni a magamfajta tájékozódó zseninek. Ez alkalommal meglepően könnyen eligazítást kapok, parkolóhelyet is találok. Ráadásul a csarnokhoz legközelebbit, hát hiába, azért itt vagyok már egy ideje Amerikában, kezdek beleszokni, nincs mese, aki profi, az profi. A parkolóőr ugyan nincs a bejáratnál lévő bodegájában, ezt a velem egy időben érkező nézőkkel együtt konstatáljuk. Várunk rá egy ideig a tűző napon (árnyék nincs sehol), azután nincs mit tenni, elindulunk mindannyian befelé, mielőtt hőgutát kapnánk.

A terem teljesen hagyományos kosárpályának tűnik első látásra, rengetegen vannak, igazi vasárnap délutáni program. Lassan kijönnek a csapatok. Az ismert emberek közül leginkább tv-sorozatok sztárjait vélem felfedezni, de Clark Gregg, az Iron Man (Vasember) sztárja is itt van. Első ránézésre is feltűnik, hogy milyen fitt mindenki, hihetetlen állapotban vannak. Nyilván az egészséges élet, a megfelelő táplálkozás, na és az állandó sport megteszi jótékony hatását. A Ball Up csapat tagjai igazi profik, de ahogy a sípszó elhangzik, a hírességek belehúznak. Itt aztán van kondi. Fej-fej mellett haladnak a profikkal. Nem semmi. Van valami fura ebben az egészséges külsőben azért, valami földön kívüli. Gyakran látni olyan embereket itt, akik annyira egészségesnek tűnnek, hogy az már szinte hihetetlen, vagy lehetetlen. A hangzavar, ismét visszaránt a valóságba. Nem kéne végigábrándoznom a délutánt, ugyanis kezdenek belemelegedni a fiúk. A Ball Up csapat, úgy látszik kissé megelégeli a kiegyenlítettnek tűnő erőviszonyokat és egy másik fokozatra kapcsolnak. Még mindig hihetetlen lazák és könnyedek, csak éppen elérhetetlen minden passzuk, pont annyival gyorsabbak, hogy éppen ne lehessen őket befogni. Parádé, hihetetlen látvány. Szinte ellenfél nélkül, show elemekkel tarkítva tartanak bemutatót. A csapat tele van különböző meghatározó karakterekkel: Mr. Afrikától a Professzorig, mindenkinek más a stílusa, a trükkjei, személyiségjegyei.  Ez alapján úgy érezheted, egy kicsit megismered őket a mérkőzés végére. Lenyűgözőek.

A helyemen Jack Nicholson ült

A színészcsapat tagja nem szívesen lettem volna ebben az esetben. Olyan egyértelmű volt a szintkülönbség a két fél között, és most nem csak a magasságra gondolok. A lényeget pedig még nem is írtam: a barátaim révén a legjobb helyen ülünk. Igen, az első sorban, amely a hírességeknek van fenntartva. Az én helyemen állítólag legutóbb Jack Nicholson ült, akit ezúttal hiába kerestem, sajnos nem volt jelen. Szóval, a hely nagyon impozáns, de azt azért bevallom, hogy az első sorból hatalmas erővel elsüvítő labda néha kissé ijesztőnek tűnik. Azonban a pálya széléről, testközelből figyelni az eseményeket, felejthetetlen élmény.

Színész kollégáimra tekintettel a végeredményt nem írnám le, de úgyis a részvétel a fontos. Az eseményt egy laza zsákolóbajnokság zárja, ahol három specialista méri össze erejét. Meglepő volt, hogy magasságuk alapján nem is néztem volna őket kosarasoknak, a súlypontemelkedésük tényleg elképesztő volt. Őket nézve, végképp megértettem, miért tartják annyira nagy becsben a kosarasokat errefelé és miért mozgat ilyen széles tömegeket ez a sport. Ezt élőben tapasztalni óriási élmény.

Kifelé menet szinte mosolyogva fogadom, hogy az autóm szélvédőjén ott díszeleg a büntetés. Üdvözlöm az őrt, remélem, azóta visszaért a bódéba. Két nappal később barátaim pedig átküldenek egy, az eseményről megjelent cikket, egy fotóval az anyag közepén. Nocsak, ki van a képen…