Úgy éreztem, vannak restanciáim a filmes színészképzésben. A Színművészetin voltak ugyan ilyen jellegű kurzusaink, a Kapás Dezső-Horvai István által vezetett osztályunkban, de érdekelt, hogyan is oktatják ezt az Államokban.
Az előző rész tartalmából: Az őrült város
Becsengetnek
Remek lehetőségnek ígérkezett Gazdag Gyula stúdiuma a UCLA-n, ami Amerika egyik legrégebbi és legnagyobb múltú egyeteme. Gyula akkor hagyta el a magyar főiskolai tanárok sorát, amikor én másodéves diák lehettem. Emlékszem a bejelentésre egy évadzáró alkalmával, amikor búcsút vettünk tőle. Mielőtt nekivágtam az amerikai útnak, felvettem vele a kapcsolatot és nagyon boldog voltam, amikor felajánlotta a lehetőséget, hogy „behallgathatok” az óráira. Filmrendezőket tanított. Éppen kapóra jött a lehetőség, mert abban az időben több produkció is felkért, hogy rendezzek. Nyelvgyakorlás szempontjából is remek kezdetnek kínálkozott az órákon való részvétel. Ennyi év után visszakerülni az iskolapadba pedig izgalommal töltött el. Megtudtam, hogy az órákon első sorban filmelemzéssel, forgatókönyv-fejlesztéssel és a vizsgafilmek előkészítésével, illetve azok forgatásával foglalkozunk. Több osztályba is „bekeveredtem”. Először fárasztó volt a háromórás előadások alatt, megszakítás nélkül koncentrálni, mert sok minden elveszett számomra a szövegből. Annak ellenére, hogy kéttannyelvű gimnáziumban érettségiztem, így elég stabil nyelvtudással érkeztem. Leginkább európai filmrendezők filmjeit vizsgáltuk, amelyek eredeti nyelven, angol felirattal eleinte kissé bonyolultnak tűntek, de idővel teljesen érthetővé váltak számomra is. A diákok mind rendkívül nyitottak és segítőkészek voltak egymással és velem is. Semmi rivalizálás, a cél mindig közös. Ha például az egyik diák vizsgafilmjének forgatókönyvét elemeztük, mindenki teljes erőbedobással igyekezett segíteni a problémás szálak elvarrásában, illetve a jobb megoldás kiötlésében. Gyula számtalanszor elmondta, hogy a film középpontjában a forgatókönyv áll, évekig fejlesztenek egy-egy anyagot. Addig dolgoznak rajta, amíg kristálytisztává nem válik a film célja, mondanivalója, a karakterek pontos leírása, azok viszonya, a történet előmenetelét segítő konfliktusok létrehozása, majd megoldása. Különösen érdekes volt számomra, amikor a színész viselkedésével, kiválasztásával, vezetésével kapcsolatos beszélgetések zajlottak, hiszen végre láthattam a másik oldalt is: hogyan működik egy filmszínész, a rendező szemszögéből.
Coppola-tanítvány lettem
Filmszínész. Ez is jellegzetesen amerikai. Magyarországon nincs ilyen, egy kis országban teljesen egybeolvad a színházi és a filmes munka számunkra. Mindannyian színházban játszunk évad közben, ami szeptembertől júniusig tart, nyáron pedig jöhetnek a filmek. Amerikában ez elég egyértelműen elválik egymástól. Szinte két külön szakma. Ezért is éreztem szükségét annak, hogy filmszínészképzésen is részt vegyek. Elkezdtem érdeklődni olyan iskola után, ami kimondottan erre összpontosít. Egy ismerősöm mesélt egy suliról és az ő mesteréről. Johnny Coppola, aki nem csak névrokonságban áll a Keresztapa híres rendezőjével, felkeltette érdeklődésemet.
Első találkozónk egy színházteremben jön létre, itt folyik az oktatás. Johnny arra kér, hogy mondjak el neki egy szabadon választott szöveget. Bármit. Magyarul mondjam el, teszi hozzá. Meghallgatja és bólogat. Na, ebből vajon mit érhetett?, gondolom magamban, bár csak arról beszélek, hogy ki vagyok, honnan jöttem és milyen szerepeket játszottam. A következő kérés, hogy egy magyar szerepemből tanuljak meg egy részt angolul, ami azt jelenti, hogy értette, amiről beszéltem?! Ezen sokáig nem gondolkodom, inkább kiválasztom Eugene O’Neil: Boldogtalan hold című előadásának Jim szerepét, ami nagyon közel áll a szívemhez. Alig várom, hogy kezembe kaparintsam az eredeti angol példányt és elkezdjek vele játszani. A jelenet, azt hiszem, hitelesre sikeredik, mert az alkoholmámorban úszó figurám egy erőteljes megnyilvánulásánál szegény tanár úr, ijedtében, szabályszerűen pattan egyet.
Sokat beszélgetünk arról, hogy tulajdonképpen mi a lényegi különbség a színház és a filmes színészi munka között. Johnny azt vallja, hogy amíg a színész kisugárzása a színházban leginkább egy méretes színpadi fejgéphez hasonlít, addig a filmben ez egy kis lézerpontban összpontosul. A kamera nagyon érzékeny a hazugságra. Míg a színházban, előfordulhat az, hogy az előadás alatt a színész éppen aznap este egy kissé kívül marad a szerepén egy-egy pillanatra, a technika mégis átsegíti úgy, hogy a közönség ebből mit sem vesz észre. Egy film esetében ez nem lehetséges, hiszen egy arcközeli betölti az egész mozivásznat, így a legapróbb nüansz is árulkodó lehet.
Iskolapadból a katedrára kerültem hirtelen
A csoportos órák kimondottan izgalmasak és nosztalgikusak is egyben, hiszen sok hasonlóságot fedezek fel a főiskolán tanult gyakorlatokkal. Érdekes ennyi év elteltével elkezdeni előröl azt, amit már lassan két évtizede gyakoroltam, amiért már ezerszer megküzdöttem és látszólag megtanultam. Az viszont, hogy egy másik nyelven megkapjam ezt a tudást, teljesen újszerű élménynek bizonyult.
Az itt szerzett tapasztalataimat lehetőségem nyílt tovább adni, amikor Hódi Jenő, a Pesten működő Budapest Film Academy igazgatója meghívott színészetet tanítani. Amerikában az iskolapadban, Magyarországon a katedrán. Én nagyon élvezem ezt a kettősséget, hiszek a nagy közhelyben: a jó pap holtig tanul. A hoolywoodi színészek többsége is, Robert de Nirótól Al Pachinóig, tanárokhoz jár, úgynevezett coach-okhoz, a színészi megújulás reményében. Ebben a szakmában minden szerep egy újrakezdés, nulláról indulunk, újra és újra.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: