Kamerika

Vajon miért is van az, ha az ember külföldön tartózkodik, akkor korábban ébred és igyekszik minden szabad idejét hasznosan eltölteni? Nyilván az idő rövidsége miatt. Engem most nem szorít…

Az előző rész tartalmából: Pálinkázás Tarantinóval

Ma ráérek, mégis korán kelek. Rápillantok az órára, meg lehet szokni a kilenc órás időzóna-különbséget, csak három órát kell levonnom az itteniből és megcserélnem a napszakot. Ezt igazán jól kifundáltam fejlett matematikai érzékemmel, erre büszke vagyok… Szóval, itthon reggel nyolc, otthon délután öt óra, lassan hívhatom kis családomat, most van időm mindenkire külön, külön. A hosszabb kint tartózkodás során nyilván ez a legnehezebb: a gyakori egyedüllét, ők hiányoznak a legjobban. Nehezen osztom meg az amerikai élményeket, inkább az ő otthoni valóságukba helyezem bele magam ilyenkor.

Mire végzek a telefonokkal, kint már igencsak süt a nap, de még hűvös van. Itt, az óceánnál mindig hidegebb van, ennek nyilván megvan az előnye és a hátránya is. Kicsit olyan, mintha állandóan tavasz lenne. Reggel általában hűvös, majd felkúszik észrevétlenül 80 Farenheitig, vagy még annál is feljebb, ami 30 Celsiusnak felel meg. A nyár, az más, olyankor én legtöbbször Magyarországon vagyok, úgyhogy ezt leginkább hallomásból ismerem. Sosem értettem, hogy az amerikai filmekben süt a nap, látszólag kristálytiszta az idő, mégis pulóvert, bőrdzsekit hordanak a főszereplők. Nagyon különös. Most már értem, így ha hosszabb útra indulok, három évszaknak megfelelő öltözéket viszek magammal: tavaszit, nyárit és őszit, arra az esetre, ha este hűvösebb lesz, mint reggel. Na, ennyit az időjárásról.

“Szerda délután parkolni tilos”
Az első kérdések egyike, amit mindig feltesznek nekem, hogy hol lakom kint. Errefelé az emberek többen összeállva bérelnek lakást. Ez teljesen normális, mivel nagyon magas a bérleti díj. Amikor először megérkeztem Amerikába, egy kb. 20 évvel ezelőtt megismert barátom felajánlotta, hogy lakhatok nála, amíg nem találok valami saját szállást. Ennek már idestova két éve. Szegény… A nyakán maradtam. Persze ingázásaimnak köszönhetően Pesten is vagyok, nem csak itt, de azért mégis, két év, az két év… Ezúton is köszönöm neki! A lakás nem mondható nagynak, itt minden fából épül a földrengések miatt. Nem is engedélyeznek kő-, tégla- vagy betonalapot. Könnyűfémszerkezet, és szevasz. Az ablakok egyrétegűek, de azért a fűtés elkel reggel és este a téli napokon. Az utcánk igen rövid és egy hegytetőn van kb. 8 percnyi sétára az óceánpartról. Egyik nagy előnye emellett, hogy ha kihajolsz az ablakon, a háztetők fölött látsz egy szeletkét a nagy kékségből, vagyis az óceánból. A másik, hogy mindig van parkolóhely, ami L.A.-ben nagy kincs. Viszonylag hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megszokjam az utcatisztítás szabályait, oda kell figyelnem a parkolásra, mert ez is speciális. Itt ugyanis a megadott időpontokban tilos az utcán parkolni, hogy rendesen megtisztíthassák az aszfaltot. Ez természetesen mindkét utcaoldalt érinti a hét különböző napjain, különböző időpontokban. Például hétfőn az egyik oldalon délután 3 és 5 között, kedden délelőtt 10 és 12 között tilos megállni. Így magától értetődő, hogy öt napnál tovább nem érdemes, azaz nem szabad autót itt hagyni, mert igen magas bírságot kaphatsz. Vagy ami még rosszabb, elvontatják a kocsidat és a tárolás díj ilyenkor egy hét után magasabb összegre rúg az autó áránál! Elfelejtheted örökre, hiszen nem éri meg kiváltani. Nem elhanyagolható a közelben levő autómosó, amire itt nagy szükség van, hiszen az erős nap könnyen tönkreteheti a zománcot, a beleégett vízcseppekkel, porral.

Még magyar kávézó is van…
A szigorú szabályok ellenére Santa Monica központi része leginkább egy békés kisvárosra hasonlít. Amerikában őrült távolságok vannak, mindenki mindenhova kocsival jár, de ez azon ritka helyek közé tartozik, ahol lehet és érdemes gyalogolnod, vagy bringáznod és belátható időn belül el is jutsz valahova. Az egyik kedvenc kávézó-reggeliző helyem (itt rendkívül népszerűek az egybekötött reggeli-ebédek, az úgynevezett brunch-ok), egy kis, európai különlegességeket árusító delikát üzlettel van egybekötve. Első utam alkalmával felfedeztem a Pick szalámit Szegedről, ennek nagy örömére mindig visszatérek ide. BBQ Wrapet, azaz tekercset eszem rendszerint. Talán a legnépszerűbb hely itt, a fő utcán (Main Street) az Urth Cafe, ahol csak és kimondottan organikus ételt árulnak, a süteménytől a főételekig. Na és a kávé! Nem egyszerű jó kávét találni, szinte sehol. Tudvalévő, hogy az átlagos amerikai kávé egy lötty. Leginkább a német hosszú kávéhoz hasonlít, így tudnod kell, hol kaphatsz egy jó presszót, vagy netán duplát, ha már tobzódunk. Nagyon megörültem, mikor megtudtam, hogy van egy hozzánk alig negyedórányi kocsiútra lévő, ráadásul magyar fiúk által vezetett kávézó. Rögtön lecsekkoltam, itt tényleg bitangerős a kávé, a srácok baromi rendesek, nem véletlen, hogy gyakran beugrom ide. Itt valóban minden hibátlan, ha leszámítom a hosszú sort, ami állandó és a parkolási nehézséget, ami hétköznapi.

Mickey Rourke edzőtermében
Ahogy Magyarországon, itt is nélkülözhetetlen része az életemnek a sport. Nyilvánvaló, egyik első dolgom volt, hogy a közelben edzőtermet keressek. Lakótársam unszolására beiratkoztam a Gold’s Gym-be, a body building mekkájába, ahogy a felirat is hirdeti. Ez az egyik első edzőterem a világon. A fal tele van jó pár évtizedre visszamenőleg, innen kikerült világbajnokok fotóival. Ez az „ős hely”. Gyakran edz mellettem például Lou Ferrigno, Arnold Schwarzenegger egykori legnagyobb vetélytársa, ő volt Hulk a televízió sorozatban, vagy az is teljesen normális, ha  Dwayne “The Rock” Johnson, a Skorpiókirály foglalja el épp a fekvenyomó padot… Angelica Hustontól elkezdve futottam már bele elég sok ismert arcba itt, Mickey Rourke is itt edzett évekig, így érthető a kis tábla az összes terem falán: fényképezni tilos! Én betartom. A létesítmény pazar, annyi gép és eszköz van, amennyit csak el lehet képzelni ebben a tárgykörben. Négy hatalmas terem, plusz egy szabadtéri rész, ami a kedvencem, hiszen itt lógnak a bőr bokszzsákok. Nem ritka, hogy feltűnik a teremben egy-egy hihetetlen jó karban levő, hetvenes éveiben járó edzőtárs. Itt mindenki mozog, túlsúlynak semmi nyoma errefelé, ez az egész városra jellemző amúgy. Ez nyilván az egészséges életnek, a tudatos táplálkozásnak is betudható.

És még bikavér is kapható
Az élelmiszer-vásárlás egyébként külön program. Az itt eltöltött idő során kidolgozott módszerem alakult ki arra, hogy mit honnan szerezzek be, egy-egy ilyen kisebbfajta körút alkalmával. Igyekszem kerülni a hagyományos, génkezelt árukat felhalmozó szupermarketeket, csak a legszükségesebbeket veszem meg ott. De, itt a Trader Joe’s… Hát, igen. Sokkal emberibb méret, kisebb árufelhozatal, de átláthatóbb és nincs meg a pláza-, vagy hipermarket-feeling. Itt még Egri bikavér is kapható. Sokféle, gyorsan elkészíthető, jó minőségű étel található itt, különböző ízek, különböző kultúrákból.
Természetesen az étteremválaszték is nagyon széles. A harmadik utca, a Promenád, Santa Monica ékessége, a sétálóutca, a helyi Váci utca, persze főként turistalátványosság, üzletekkel, bárokkal, éttermekkel. A zenészek, előadók szintén a látnivaló szerves részei, a varázsváros show elemei, amely mindannyiszor elkápráztat, ahányszor csak megfordulok itt.
Ez az egész terület hemzseg a vacsorázó helyektől. Kedves szokás a Happy Hour menü, mely szinte mindenhol fellelhető, napjában többször is. Ilyenkor szerényebb árakon fogyaszthatsz, jelentős kedvezménnyel. Ha kedved támad beülni egy pofa sörre, akár ír sörözőt is találsz. Az Abbot Kinney utcán megtalálod a legkülönbözőbb szórakozóhelyeket, éttermeket, kérdés, van-e egyáltalán olyan nemzet, amelynek konyháját nem tudod megkóstolni.

Kedves barátom, Bokor Balázs Los Angeles-i magyar főkonzul a vonal másik végén azt kérdezi, ráérek-e egy kis összejövetelre, melyet a követségen, a Bell Air Crest főtermében rendeznek meg. Szerény, kis esemény, nem lesznek túl sokan, de részt vesz rajta pár ismerős is, remek alkalom, hogy magyarokkal találkozzak. Muszáj azonnal választ adnom a szigorú névsor miatt, mert korlátozott a meghívottak száma. „Nagyon kedves vagy, hogy gondoltál rám” – válaszolom. „Mi is az apropó?” „Andy Vajnának adunk át egy életműdíjat” – feleli. „No meg Quentin Tarantinónak és Lucy Liunak.”

Az előző rész tartalmából…: Így készül egy színészportré.

Hirtelen nem tudtam megszólalni, de Balázs zavartalanul folytatta, mintha mi sem történt volna. „A szabadság vihara című, 56-os témájú dokumentumfilmben producerként való részvételükért kaptak egy kitüntetést, amit ezen az estén adok át. Jössz?” – kérdezi Balázs, megtörve a kissé kínossá nyúlt csendet. „Persze, hogyne. Mindenképpen. Szólhatok esetleg a…?” „Nem tudunk több helyet biztosítani” – szól a kíméletlennek tűnő válasz, mielőtt befejezhetném kérdésemet. „Felhívtam amúgy pár közös barátunkat – teszi hozzá –, jönnek ők is, úgyhogy akkor ott! Szervusz.”

Az igazat megvallva két vagy három héttel ezelőtt szóba került már az esemény a Magyar Házban, akkor oda is csődítettem pár barátomat, annak reményében, hogy tanúi lehetünk az ünnepélyes átadásnak. Akkor a rendezőn kívül (Colin K. Gray), nem volt jelen a többi alkotó. Viszont egész este hallgathattam szitkozódó barátaim szentségelését, hogy pont most jöttem vissza innen és onnan, ez volt az egyetlen szabad estém, stb. Próbáltam őket azzal vigasztalni, hogy legalább megnézhetjük a filmet, de ez akkor, nem bizonyult túl erős érvnek. Azért a rántott hús, a töltött paprika és a lángos, a jó kis magyar kaják, valamelyest kárpótoltak bennünket.

Parti a Mullholland Drive-on
Bel Air Crest, Los Angeles-ben, az autópálya melletti lejárótól, a híres Mullholland Drive másik oldalán helyezkedik el, egy hegyoldalban. Igazán elegáns környék, a bejáratnál portával, ahol biztonsági emberek állítják meg az eseményre érkezőket, a szigorú azonosítás kötelező. Karszalagot kap minden egyes, a gépkocsiban tartózkodó vendég. „A meghívó egy személyre érvényes” – közlik talán túl szigorúan, majd gázt adok és magunk mögött hagyom a kígyózó autósort.

A klubházban már többször jártam, tényleg impozáns helyszín, pont ideális és méltó egy ilyen esemény megrendezésére. A szakácsfiú, Péter jó barátom, a kaja garantáltan jó lesz, és legalább találkozom vele is. Az esemény 19 órakor kezdődik, így laza fél nyolcas érkezéssel, az illedelmes kb. 2o perc késéssel, tökéletesek vagyunk. Ahogy belépek, az első ember, akit megpillantok, Tarantino. Szűk társaságban beszél Andy Vajnával, akit természetesen jól ismerek, hiszen dolgoztunk együtt a Miniszter félrelép-ben és azóta is jó és szoros kapcsolatban vagyunk.  Most mégis úgy ítélem meg, nem lenne jó zavarni, vagy tolakodónak tűnni, ezért egy biccentéssel köszöntöm és a bárpult felé veszem az irányt. Az ilyen események azért általában némi feszültséggel töltenek el, most jól esik egy aperitif. Közben sorra jelennek meg az ismerős arcok. Van miről beszélgetni. Csodálatos a teraszról a kilátás, állapítom meg ismételten, miközben „rágyújtok” egy elektromos cigire. Igen, én is a green smoke-osok táborát növelem, de erről majd egy másik alkalommal.

“Tarantino rendkívül közvetlen, szerény és szimpatikus”
Az ünnepség maga gyorsan lezajlik. Balázs a tőle megszokott, diplomata flottsággal és eleganciával bonyolítja le a formaságokat.  Andy beszéde megindító, Tarantino rendkívül közvetlen, szerény és szimpatikus. A díj átvétele után a „csináljunk közös fotót minden ismert emberrel” tolongásból kimaradok. Nem az én világom. Ahogy a forgatagban Tarantino mellém keveredik, úgy érzem, meg kell ragadnom az alkalmat, hogy gratuláljak. Ezt nyomatékosítva, pálinkával koccintunk. Vicces, hogy Los Angelesben, Tarantinóval pálinkázgatok. Azt hiszem, ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy megkérdezzek tőle egy sor dolgot, amit olyan régen szeretnék… De ekkor  valaki hátulról hirtelen megkopogtatja a vállamat. Megszólal egy érces hang: „Ivánkám, hogy vagy? Ezer éve nem láttalak!” „Őöö, egész jól” – felelem, de nincs időm kifejteni, mert egy másik ismerősöm megragadja a vállamat és mire felocsúdom, mégiscsak egy közös fényképen találom magam Tarantinóval, ahol körülbelül a mellékelt értelmes arcot sikerül vágnom.

Kamarás Iván további sztorijai megtalálhatók minden héten a Best magazin 4. oldalán!

Végre elkészült! Nem volt egyszerű, de megvan. Amikor először elhangzott a kérdés, hogy van-e, zavartan vontam meg a vállam, nem hiszem, nem tudom, válaszoltam. Mi is az a headshot pontosan? Mikor már az ötödik ember hozta szóba, aki ráadásul a színészet tanárom volt, Johnny Coppola, kezdtem magam kínosan érezni. „Nem, nincs headshotom, de már régóta gondolkodom rajta, nincs valami tipped, hol tudnék csináltatni?” – kérdeztem vissza csípőből. „Megvan rá a legmegfelelőbb emberem” – felelte sokat sejtetően…

Az előző rész tartalmából…: Ahol még a liftben is szupersztárral utazol…

Coppola tanár úr embere
A headshot speciális fotósorozat, egy igazán jó portré, aminek sajátságos „törvényei”, szabályai vannak. Igen, tulajdonképpen egy színészportré, ami egyedi stílusban készül el, kimondottan arra a célra, hogy a színész legelőnyösebb oldalát mutassa be (eddig nincs is benne semmi különös), de ugyanakkor lássuk a fotón, hogy mi jellemzi leginkább az ő karakterét.  Tehát ha egy színész hősszerelmes figurákat szeretne látszani, akkor olyan headshot kell, amire a producer/rendező stb. ránézve, rögtön meglátja benne azt. Sok fotóssal dolgoztam már itthon, de ilyen kitételek alapján senki sem fotózott még. Igazán kíváncsi voltam, mi is az óriási különbség, ami annyira különlegessé teszi a headshotot.

Elkezdtem a neten keresgélni, nagy színészek kevéssé ismert fotói után kutattam. Mitől jók? Mit árulnak el magukról? Természetesek, az szembetűnő. Talán a világítással operálnak. Látok régi stílusú hollywoodi arcképeket, színeset, fekete-fehéret, ahogy végigpásztázom kedvenceimet a hatvanas évektől napjainkig. Megannyi stílus, megannyi arc, élet, mondanivaló, karakter, történet. Mintha egy filmből lenne kifotózva némelyik. Szinte látom a figura mögötti történetet. Honnan jön, ki is ő valójában? Mit csinált tegnap este, vagy mielőtt éppen a fotózásra ment? Kezdem érteni, miről is szól valójában ez a fajta képmás. Vicces, hogy ennyi, szakmában elöltött év után, most fedezem fel csak igazán a jó színészportré lényegét, most értem meg, miért is van erre szükség. Jobb később, mint soha, de holnap végre kiderül, milyenek lesznek az enyéim. Kiválasztottam ugyanis Coppola tanár úr emberét, akiről azt mondják, igazi nagymenő. Modell volt, majd fotós lett és kimondottan erre a területre szakosodott, mert ez Amerikában külön „iparággá” nőtte ki magát.

A bemutatkozó anyaga igazán kifejező és meggyőző volt. Ismert színészt ugyan nem véltem felfedezni a reklámanyagban, de a sugárzó tekintetek, elegáns mosolyok, szemekben megcsillanó fények tudatták velem, hogy nem kísérletezni megyek hozzá. Vérbeli profiról van szó, aki nem ma kezdte.

“Pozitív hőst lát bennem”
Az első találkozónkon kissé távolságtartónak, mégis kíváncsian fürkészőnek éreztem őt. Persze barátságos volt. Megkínált kávéval, üdítővel. Arról faggatott, milyen képeket szeretnék. Zavarban voltam, nem igazán döntöttem el előre, hogy milyen fotók készüljenek. „Nyitott vagyok az ötleteire” – feleltem.  Ő egy pozitív hőst lát bennem egyenes, nyitott, férfias tekintettel.  Lát egy öltönyös karaktert, aki lehet nyomozó, ügyvéd vagy valami hasonló, és a kissé hanyagabb eleganciájú rossz fiút. Meglepődtem, hogy a magyarországi rossz fiú skatulyám utoljára ötlött fel benne, de határozottan tetszett az irányvonal.

Közben arra gondoltam, hogy igazi kezdőnek tűnhetek a szemében, ő találja ki, hogy milyen zsánerű képeket, azaz szerepeket kell fotóznunk rólam, de ez egy kísérlet, kiruccanás, meglátjuk, mi lesz belőle.

A „kellék”: három különböző ruha. Megszokott. Eddig nincs semmi különös a dologban, de vajon a fotózás maga mitől olyan különleges? Az ár kissé borsosnak tűnt, de hamar kiderült, hogy ez még egy visszafogottabb kategóriába tartozik. Szuper.

Eljött a reggel, megérkezem a helyszínre, ami nem más, mint a fotós otthona, ahol az előzetes egyeztető beszélgetés is zajlott. A fotózás maga egy garázshoz hasonló építményben lesz, a belső udvaron. A megfelelő időpontban pont oda süt be a nap abban a szögben, pont úgy és amennyire kell, mégsem ver telibe. Hm, érdekes.  Smink szinte nincs is, csak az arcpírt neutralizáló, alapozó korrektor, amit ő maga helyez fel, határozott kriksz-kraksz mozdulatokkal a megfelelő helyekre.

“Ja, azok a tavalyi árak…”
A garázs fénycsíkkal elválasztott első felében egy kis tákolt építmény vár. Egy trónszerű valami, amire fel is tessékel fotósunk. Különös látványt nyújt a láda, aminek tetején egy még kisebb láda áll, azelőtt egy négy rétbe tekert szőnyeg hever. El is helyezkedem a kisebbik láda tetején, törökülésben, ahogy megkér. Mint kiderül, a szőnyeg egyfajta lábtartóként funkcionál. Ebben a pozícióban épp akkora vagyok, mint állva ő, mégis ülök. Ügyes trükk ez is, ahogy a természetes, beszűrődő fény is remek.

Ami utána következett, azt nehéz szavakba önteni. A fotós végtagjaimat tekergeti, teljesen természetellenesnek tűnő szögekbe, irányokba; ilyet még nem tapasztaltam. Kezdem magam robotnak, vagy még inkább marionett figurának érezni. Erre aztán kíváncsi vagyok, hogy mutat majd a képen.  Ráadásul minden egyes általa jobbnak gondolt beállítás után, sajátságosan kiereszti a levegőt és egy erőteljes sziszegő hangot hallat, „We’re right on the money!” (Rajta vagyunk a pénzen!) kijelentéssel megtoldva. És ha már a pénz: az ár kicsit többre sikeredett, mint ami a Johnny Coppola iskolájában kapott tájékoztató füzetben szerepelt, mivel a kiajánló sajnos tavalyi volt…

A fotókat meglátva azonban meggyőző az eredmény: mennyi minden tükröződhet vissza egy arcról! A legtöbb válogatásra csak egy képet küld rólad az ügynököd és az alapján döntik el, behívnak-e egyáltalán, vagy sem. Ennek az egy képnek meg kell mutatnia, hogy ki vagy, szembe kell nézned, nem árt egy apró mosoly, ha beleillik a karakterbe, no retus, hiszen, ha élőben meglátnak, hamar kiderül, hogy mi a valóság. Persze az sem árt, ha az a kis fény is megcsillan a szemedben…

Több száz kép készült rólam, amiből kedvemre válogathattam. A fotós arra is figyelmeztetett, hogy sok válogatáson, nyomtatott formában kérik a képet, nem elektronikus úton. Nyomtatásnál pedig érdemes még előtte fényelni az általam kiválasztott képeket. Persze, az sem mindegy, hogy kivel! Én csak velük dolgozom, mondta és átadott egy újabb apró kiadványt, egy erre szakosodott cég nevével, címével, telefonszámával. Azt már mondanom sem kell, hogy természetesen a tavalyi tájékoztatót, a tavalyi árakkal… Erre már az arcizmom se rándult, ahogy arra sem, miután elmentem az első fontos meghallgatásra, mit hagytam otthon? Természetesen a vadonatúj csodálatosan kinyomtatott headshotomat.

Egyfajta elégedett büszkeséggel töltött el a hír, hogy érdeklődik utánam egy manager. A mostani nehéz helyzetben, ami azért a film fellegvárában is érzékelhető, ez elég hízelgőnek tűnt.  „Mégiscsak hallottak rólam errefelé” – gondoltam magamban. Az azért hamar kiderült, hogy az egész egy ismerősömnek köszönhető, nem pedig az ismertségemnek, de sebaj, a tényen ez mit sem változtat.

Az előző rész tartalmából: Az első casting

Elindultam tehát első találkozónkra, amire Beverly Hillsben került sor, egy igen elegáns környéken. Jártam már erre ezelőtt is, de a találkozó apropója mindenképp felvillanyozott. Igyekeztem megfelelőképp felkészülni, kikerestem a neten az adott címet és az útvonaltervezővel hozzávetőlegesen számításba vettem, mennyi időre lesz szükségem, hogy odaérjek. Nyugalommal konstatáltam, hogy egészen emberi távolságra van Santa Monicától, ahol lakom, így negyven perc elegendőnek tűnt az úti cél eléréséhez. Eljött az idő. Bevágom magam az autóba és már indulok is. Minden megvan, ami kell. Van víz, hiszen mégiscsak sivatagban vagyunk, lelkemre kötötték, hogy mindig legyen nálam, hisz bármi megtörténhet… GPS? Megvan, így nem keveredem el. Aki előre gondolkodik, időt spórol. Hihetetlen szervezett vagyok…

Gyönyörű az idő, a változatosság kedvéért, mint szinte mindennap. Már az autópályán is vagyok, minden a tervezett módon halad. Egy kis rockzene a rádióból elengedhetetlen. Lent az ablak, kellemes kis szellő birizgálja a lelket. Negyedórája száguldok, természetesen a megengedett sebességgel (se több, se kevesebb), nem követek el egy apró hibát sem. Egyszer csak megpillantom az előttem álló autósereget, lassul a forgalom, majd leáll. Ránézek az órámra, 12.35.  Na nem, biztos csak a szemem káprázik. Ilyenkor nem lehet dugó, az képtelenség… Pedig van.

Sivatagban, légkondi nélkül
Nem baj, vigasztalom magam, 1-ig van még idő bőven. Micsoda szerencse, hogy elindultam hamarabb. 12.45-kor kissé nyugtalanul kezdem érezni magam, nemcsak az araszolgatás miatt, de időközben az álló helyzetben történő várakozástól – kellemes kis szellő hiányában –,  eléggé melegem van már.  Nem érkezhetek meg átizzadva! Ablak fel, légkondi be! Úgy tűnik, nem működik, uhhh. Erre nem számítottam. Az első találkozásunkat nem késhetem le… Ezt nem hiszem el. Tíz perc múlva ott kellene lennem és meg sehol nem vagyok. Vagyis valahol vagyok, de megközelítőleg sem ott, ahol lennem kéne.  Szakad rólam a víz a melegtől és már az idegességtől is. Iszom egy kis vizet, teljesen kiszáradtam. Jobban izzadok. Fel kell hívnom őket, hogy a forgalom miatt blablablabla… Hú, de utálok késni.

A kellemes hangú titkárnő megnyugtat, hogy itt ez normális, ne aggódjak, várnak. Jó! Röpke 15 perces késéssel megérkezem, kissé csapzottan, a parkolóőr fogad. De szerencse, hogy hoztam magammal egy plusz zakót, rendezettebb külsőt kölcsönöz valamelyest, talán. Rohanok a lifthez, persze be kell jelentkezni a recepciónál, kihez jöttem, hogy hívnak, stb.

“De ismerős! Vajon melyik filmből?”
Épp záródik a liftajtó, de még elérem, és vállal, egy hanyag mozdulattal visszalököm, ahogy otthon szoktam. Egy szőke hölggyel találom magam szemben, akit meglep ez az erőteljes antré. Egy röpke sorry-val és egy finom mosollyal próbálom enyhíteni az intenzív betörést a liftbe, majd zavartan a táskámban kezdek keresgélni, vajon minden itt van-e. A lift megáll, én indulnék is azonnal, de a hölgy is ezt teszi, szinte filmjelenetbe illően összetorlódunk, tessék, mutatok előre. Ez csak a második, én még maradok. Illedelmesen elköszönünk. De ismerős… Nagyon hasonlít Cameron Diaz-ra. Biztos csak elnéztem, van ilyen.

Végre itt vagyok, de nem maradunk az irodában, mert a manager asztalt foglalt egy híres étterembe. Ebéd a South Beverly Grill-ben. Nem hangzik rosszul… Szép kis hely, bár a berendezés meglepően „hétköznapi”. Miközben csevegünk, szép lassan kiderül, hogy a leghíresebb ügynökségek, melyek a legnagyobb sztárokat képviselik az étterem környéken találhatóak. Színészek és managereik rendszeresen megfordulnak itt, ettől különleges a hely. Foglalás nélkül azért nem biztos, hogy sok sanszunk lett volna leülni. Az étterem kellőképpen visszafogott, diszkrét kis boxokban lehet elfogyasztani az igazán minőségi és rendkívül egészséges alapanyagokból készült ételt. Steaket eszünk, természetesen. Csak hogy adjunk a szervezetnek. A pincérek és pincérnők szinte kivétel nélkül felfedezésre váró színészek, akiknek talán holnap, talán évek múlva jön el a pillanatuk, ki tudja? Ebben a városban bármi megtörténhet. Mindenesetre szinte mindenki modell külsejű közöttük.

Miközben újdonsült munkatársam azt ecseteli, hogy itt szokott Al Pacinóval összefutni, szerényen megjegyzem, hogy a liftben összefutottam egy hölggyel, aki nagyon emlékeztetett…

„Persze, ő volt, Cameron Diaz!” – hangzik a válasz, itt lakik a házban ő is. Én pedig bugyután tömöm magamba a falatokat és mosolygok… Ez is egy nap.

Néhány hete voltam még csak Amerikában, amikor behívtak az első szereplőválogatásra, azaz castingra. Mások hosszú heteket, hónapokat töltenek el a felkészüléssel, a helyes kiejtés csiszolásával. Nekem egy éjszakám volt arra, hogy Sárkányemberré váljak…

(Az előző rész tartalmából…: A Hollywood-jel árnyékában)

Nem sokkal az USA-ba érkezésem után kellemes partiba csöppentem, ami – gondoltam – majd feledteti velem első amerikai autóm gyors elvesztését.

Mivel Amerikában hatalmas távolságok vannak, autó nélkül képtelenség létezni, ezért is volt első dolgom beszerezni egyet. Amikor egy kereskedésben megláttam, azonnal beleszerettem. Michelle-be, a szép korú Mercedesbe. Szép, elegáns külseje fogott meg és már az első pillanatban tudtam, hogy Ő lesz az… Az szinte természetes, hogy Európában korábban amerikai autót vettem, Amerikában pedig német kocsit veszek. Amerikában ez csak a szerviz miatt is ésszerűtlenül hangzik – és az is –, de én soha nem rajongtam az efféle racionális szabályokért, igazságokért. Többnyire nem is marad el a jól megérdemelt végeredmény. Hát, így is lett. Hamar lerobbant Michelle. Örökre. Élt 22 évet.

“Tessék? Casting? Oh, én azt gondoltam…”
A partin sok kedves ismerőssel futottam össze, magyar és amerikai haverokkal, egy filmnézős, dumálós, iszogatós bulin. Kellemes kis italok gurulnak le egymás után. Legalább lett némi előnye is annak, hogy nem autóval jöttem! Így kell a hátrányból előnyt kovácsolni, de jól vagyok – gondoltam.

Egyszer csak megcsörren a telefonom. A managementem számat jelzi. Susan, az asszisztens a vonal másik végen, persze nem hallom tisztán a hangzavar miatt, így kifelé veszem az irányt a kertbe. Nem akarok bunkó lenni, így nem szakítom félbe, inkább igyekszem a fülemre tapasztott telefonnal kitalálni, pontosan miért is hívott. Végre megvan! Időpont-egyeztetés holnapra, nyilván Johnnal, a manageremmel kell találkoznom. Tegnap közbejött neki valami, ígérte, hogy visszahív. Pont a legjobbkor, buli közepén, néhány pohár ital után. És hogy jutok el a találkozóra, amikor nincs autóm?! Persze erről hallgatok, jól nevelt magyar gyerekként megköszönöm a lehetőséget, majd Susan kedves hangján felbátorodva – és az ital is segíthetett –, megkérdem, hogy  el lehetne-e csúsztatni esetleg néhány nappal későbbre, mert elég nagy gondom támadt az autómmal. Elég nagy a „problem”, de persze megoldom, hangsúlyozom. Hosszú csend a telefon végen… Erre én egyre zavartabban magyarázkodni kezdek. Ismét hallgatás a másik oldalon. Ez kezd gyanús lenni. Ugye a Johnnal való találkozóról egyeztetünk most, teszem fel a kérdést, végül. Nem, dehogy, mondja Susan! A holnapi (!) meghallgatásról, hogy visszaigazolhat-e? Jó-e nekem délben? A hosszú csend most az én oldalamon furakszik a beszélgetésünkbe, immáron harmadszor. Tessék? Casting? Oh, én azt gondoltam… és egy igen zavaros magyarázkodásba kezdek az időpont egyeztetéssel kapcsolatban. Sebaj, feleli, ráérek-e? El tudnád küldeni a jelenetet emailben, ha megkérlek, kérdezem nyugalmat színlelve. Már megtettem, feleli erre. Természetesen ott leszek a megfelelő helyen, a megfelelő időben, mondom önbizalmat sugározva Susan-nak, akitől rövid egyeztetés után, leizzadva elköszönök. Még jó, hogy nem skype-on beszélünk…

“Elolvasom egyszer, kétszer, százszor”
Igyekszem azonnal kijózanodni, mázli, hogy csak két pohárral ittam! Gondolkodjunk racionálisan, először is a házigazdától kérnem kell egy számítógépet, le kell csekkolnom, mennyi a szöveg, hisz finoman szólva, alig van időm, plusz megnézni, milyen produkcióról van szó egyáltalán. Ez aránylag gyorsan megvan, huhuuu. Egy igen jól menő tv-sorozat guest star szerepéről van szó. Ez igen. Első castingnak nem rossz. A történet szerint  a főhősök paranormális jelenségek után nyomoznak és belefutnak egy sárkányember figurába, aki annak a résznek a főszereplője. Na, erre a szerepre várnak holnap…

Már csak a szöveg van hátra. Valahogy haza kell jutnom, el kell kezdenem tanulni, hogy holnapra olyat tudjak nyújtani, amilyet szeretnék. Nincs embertelen mennyiségű szöveg, de egy éjszaka alatt… És aludni sem ártana kicsit, hogy amit megtanultam, el is tudjam mondani délben. És az sem lenne nagy baj, ha ki is néznék valahogy, amihez nem árt egy kis alvás, egy kis beauty sleeping.

Elolvasom a szöveget egyszer, kétszer, százszor. Rögzül. Na jó, a szöveg megvan, lesz, ami lesz, most már aludni kell, hogy reggel legyen fejem. Nehezen alszom el, reggel rögtön a szöveget mormolva ébredek. Időre ott vagyok a helyszínen. Bent igen sokan várnak, időpontra jöttem, nyilván sorra kerülök hamarosan. Leülök és most először körülnézek. Egy férfi, akivel azt hiszem egy liftben jöttem, egy égési sérülés folytan kissé ijesztőnek tűnt, ráadásul hatalmas, óriás méretű. A többi várakozó színész sem piskóta. Hatalmas szemöldök, vagy robosztus alkat, orosz akcentus, mind elfér egy ilyen kis szobában. Aha, gondoltam, érdekes lesz.

“Sárkányember akarok lenni!”
Hirtelen kimondják a nevem, elindulok befelé. Bent egy casting director vár, aki levezényli a meghallgatást. Első körben ő élet-halál ura, neki kell megfelelni. A jelenetet persze rögzítik, azt nézi majd meg a rendező és a producer is, akik ilyenkor még személyesen nem vesznek részt a castingon. Megcsinálom a jelenetet.

Ez nagyszerű! Remekül megoldottad ezt a képtelen jelenetet, ki vagy te? – kérdezi a casting director, aki végeláthatatlan mennyiségű, most futó tévésorozat  szereplőinek kiválasztásáért felelős. Van munkavízumod? – kérdezi, ami újabb bizakodásra ad okot. Már folyamatban, vágom rá csípőből. Erre felszalad a szemöldöke, jah, a rutin, meg az évek, látott ő már sok színészt, remek elterelő válaszokkal, ha a vízumról kérdezték. Folyamatban? – kérdez vissza. Akkor meg sem tudnád csinálni? – kérdezi, már lényegre törően. Zakatol az agyam, nehogy ezen bukjak el, bár a vízumom még nem áll sehogy.  Anélkül pedig valóban nem lehet munkát vállalni, de ezen nem múlhat. Sárkányember akarok lenni! Akkor nem küldött volna ide a management, válaszolom magabiztosan, ami legnagyobb meglepetésemre, őt is megnyugtatja. Még ma jelentkezünk, ígéri emberünk én pedig boldogan mosolyogva jövök ki.

Ezt megcsináltam mosollyal hagyom el a szobát. Egy gyors kitérő a mosdóba, ahol nagyképűen megállapítom, hogy még jól is néztem ki. Hívni fognak, meglesz – szuggerálom magamba.

Túl szép, hogy igaz legyen
Délután megcsörren a telefonom, visszahívnak, ami azt jelenti, hogy esélyes vagyok a szerepre. Forog velem a világ, hello, Amerika, megjöttem!  Azt azért lehet tudni, hogy itt bizony vannak színészek, akik évek óta nem kapnak visszahívást,  így ez elsőre igencsak ígéretesnek tinik. Ugyanezt a jelenet kell vinni, de most már a producerek is jelen lesznek.  Kérdik, tudnék-e menni még ma délután, mondom, természetesen.

A Warner Bros épületébe belépve azt érzem,  ez azért valami… A meghallgatás a hatodik emeleten van, itt már sokkal kevesebben vagyunk, mint délelőtt.  Elhangzik a nevem, bemegyek. Két rendkívül hűvös producer fogad, próbálom őket kicsit feloldani. Kérik a jelenetet. Egyszer eljátszom, semmi reakciót nem látok az arcukon. Se jót, se rosszat. Pedig a jelenet sem hétköznapi: arról kell beszélnem, hogy „kiégetlek belülről, amennyiben nem állsz át az én oldalamra”… De ez sem zökkenti ki őket, én pedig reakció hiányában kicsit belezavarodom a szövegbe, a lényeget összegző, latinul megírt varázsige véletlenül kimarad.  Jelenet vége, várom a kritikát. De ők csak biccentenek és megköszönik, hogy eljöttem. Kint néhány délelőtt látott kollegával találkozom, kérdezem, nekik, mondtak-e valamit. Mindenkinek ugyanaz: semmi reakció.

Néhány nap telefonra tapadás és non-stop Harry Potter olvasás (esettanulmány) után végre jön a hívás: nem jutottam tovább, ami csak azért van, mert túl jó a külsőm ahhoz, amit elképzeltek. Tehát hátrány, az előnyösebb külsőm… És ekkor tudatosul bennem, hogy hol rontottam el! Nem kellett volna aludnom és máris tökéletes lett volna a fejem! Én, hülye, aki ragaszkodtam a néhány óra pihenéshez. Ha virrasztok egész éjszaka, maszkmestert sem kellett volna hívni. Borzasztó arcom lehetett volna! Na, nem baj, ha akarok, álmaimban még lehetek Sárkányember.

Megérkezés és kirándulás A Jelhez

Sok mindent írtak már a lapok azokról a kollégáimról és persze rólam is, akik Magyarországon kívül is megmérették magukat. Ezek az anyagok vagy világsztárrá avatnak szinte bárkit – akár kétmondatos statiszta szerep után is –, vagy maró gúnnyal azt bizonygatják, hogy magyar színész maximum pincér lehet Hollywoodban. Ezért döntöttem úgy, hogy inkább én írom le mindazt, ami velem történt és történik, jót, rosszat egyaránt, mert az igazság odaát, vagyis ideát van…
(tovább…)